Qanta, a mohamedán vallású, fiatal brit orvos amerikai tanulmányai végeztével elfogad egy állást a szaúd-arábiai Rijád egyik kiemelt kórházának intenzív osztályán. Ezzel megnyílik előtte a lehetőség, hogy megismerje „a láthatatlan nők földjét”, vallása bölcsőjét, azt az országot, amely a mekkai Kába követ őrzi. Azt reméli, hogy otthon érezheti majd magát, ám az ortodox mohamedán királyságbeli életet a luxus ellenére, amelyet a kiváltságosok élveznek, egy világ választja el a Nyugattól, attól az életformától, amelyhez hozzászokott – elsősorban a megélhető szabadság tekintetében. Az első napon felölti a hagyományos és kötelező női viseletet, az abaját, és megkezdődik izgalmas felfedezőútja, melynek során az elutasításon és a kezdeti idegenségérzeten túllépve újraalkotja képét a nőiségről, az iszlámról, a szaúdi társadalomról.

Megrázó trauma és egy egész életet megváltoztató terápia története a Bűn vagy bűnhődés. Egy negyvenkét éves nő kíméletlenül őszinte vallomása ez, amelyben elmeséli, hogyan lett hatéves korában szexuális abúzus áldozata. A viszony – amely közte és az unokatestvére között éveken át tartott – titokban maradt a család előtt, a lány – később asszony – senkinek sem beszélt a traumáról. Véletlenül jutott el pszichológushoz, ahová az ötéves lányát vitte, aki szorongani kezdett, és nem akart óvodába menni. Ám a pszichológusnő néhány beszélgetés után az anyának javasolt terápiát, amely négy és fél évig tartott. A terápia története egyben Anoni Mara életének történetét, a feloldozás keresését tárja elénk. Hosszú és fájdalmas út vezetett el odáig, hogy újra tudja építeni mindazt, amit a gyermekkori abúzus az életében lerombolt

Mi minden kerül még elő az emigrációból! Most éppen egy újabb életrajz. A vándormadarak visszaköltöznek. Ha másként nem, hát könyvben küldik vissza az életüket. Az külön jó, ha nem szépítik meg a távolsággal, ha olyan őszintén és nyíltan tudnak vallani a múló évtizedek szépségeiről és nehézségeiről, mint egykoron a Brazíliában élő Lénárd Sándor tette, és ahogy most Argentínából Apor Klára szól hozzánk.

Reinaldo Arenas a XX. századi kubai irodalom nálunk még ismeretlen, kiemelkedő alakja. Közvetlenül halála előtt írott önéletrajzi könyvében lebilincselő őszinteséggel mesél életéről és Fidel Castro rendszeréről, amelyet a kezdetekben maga is támogatott. Idővel azonban kiábrándult a szép reményekkel kecsegtető forradalomból, egyre kritikusabban szemlélte Castro diktatúráját, s az ellenzék meghatározó alakja lett. Írói munkássága mellett nyílt homoszexualitása is üldözötté tette egy olyan korban, amikor Kubában tömegével küldték koncentrációs és átnevelő táborokba a melegeket. Arenas is több évet töltött a szigetország egyik legkegyetlenebb börtönében, majd az Egyesült Államokba menekült. New Yorkban telepedett le, de a szabadság és a szakmai elismerések ellenére nem találta meg a boldogságot, mindig is száműzöttnek érezte magát. 1990-ben hunyt el, miután éveken át küzdött az AIDS-cel, s közben lázas munkával alkotott mind újabb remekműveket. Arenast Európában és Latin-Amerikában is a szigetország egyik legkiemelkedőbb írójaként tartják számon. Önéletrajzi regényéről a Nobel-díjas Mario Vargas Llosa azt mondta, hogy az egyik legmegrendítőbb vallomás, amelyet elnyomásról és lázadásról olvasott. Nagyszabású mű, amely nemcsak egy rendkívüli életutat mutat be, de egy önkényuralmi rendszer mindennapjaiba is bepillantást enged. A könyvből Javier Bardem főszereplésével 2000-ben nagysikerű film készült, amely abban az évben elvitte a zsűri különdíját a Velencei Filmfesztiválon, és Oscar-díjra is jelölték. Tíz évvel később Jorge Martín kubai-amerikai zeneszerző komponált operát belőle.

A Szökés Auschwitzba egy brit katona igaz története, aki önszántából került az Auschwitz III néven ismert koncentrációs táborba. Denis Avey 1944 nyarán az Auschwitz melletti E715-ös tábor foglyaként hallotta a szinte felfoghatatlan szóbeszédeket a közelükben zajló szörnyűségekről, és arra a hajmeresztő elhatározásra jutott, hogy a saját szemével akarja látni, mi történik a koncentrációs tábor területén belül. Titokban ruhát cserélt az egyik rabbal, és a munkanap végeztével bevonult a menettel együtt a tábor területére. Megdöbbentő tapasztalatairól hosszú éveken át hallgatott, ám egy rádióinterjú alkalmával előtörtek a régmúlt nyomasztó emlékei. Az újságíró Rob Broomby segítségével Denis Avey megosztja velünk hihetetlen történetét – a történetet, amelyben megismerhetjük egy egyszerű ember rendkívüli vállalkozását, megrendítő morális és fizikai küzdelmét a XX. század legsötétebb korszakában, egy embertelen háborúban.

Hogyan lesz valakiből az ország egyik legnépszerűbb parodistája? Milyen érzés a reflektorfényben élni? Hogyan lehet feldolgozni, ha valaki gyermekotthonban nő fel? Mi táplálja a hitet, hogy a sanyarú körülmények ellenére is mindig van remény? BAGI IVÁN ezekre a kérdésekre ad őszinte választ a Csak szeretet legyen! című önéletrajzi könyvében. Most először és utoljára beszél vigasztalan gyermekkoráról; megosztja az olvasóval a múlt és jelen vicces, olykor tragikomikus pillanatait – mesél Nacsa Olivérrel való töretlen barátságáról, a menedzserével való megismerkedéséről, TV-műsorokról, ismert pályatársakról és lelkes rajongókról. Szó esik nagy, fiatalkori szerelmekről, meghatározó olvasmányélményekről, emlékezetes fellépésekről, kalandos vonatutakról, fárasztó sprintekről, és azt is megtudhatjuk, miért bűvös szám a harmincnyolc. A szerző saját példáján keresztül bizonyítja be: hittel, akaraterővel, kitartással és szorgalommal bármit el lehet érni! „Jellemzően nem játszottam a többi gyerekkel, mégis elvoltam magamban. Már csak azért is, mert volt egy magnó, amit a nővérem hozott Amerikából, és én mindent, ami éppen a tévében ment, felvettem. A felvételeket éjjel-nappal hallgattam, kívülről megtanultam a szövegeket. A Derricket, a Dallast, a Két férfi, egy esetet – az összes akkor futó tévéfilm-sorozatot, pontosabban szólva a hangot, mert videomagnóra nem volt pénzünk. Ez egyáltalán nem volt baj, sőt! Így több mindent tudtam elképzelni, és szerencsére a fantáziám mindig élénk volt, sosem hagyott cserben."

Meghalni tudni kell, a méltóságot pedig születésünk első pillanatától tanulni illik. A búcsúnak dramaturgiája, tehát drámája is van, a katarzis itt is nélkülözhetetlen. Szeretel.., tudhatol.., láthatol.. Ez az ellágyító tájnyelvi fordulat a Nyírségből oldja a szeretsz, tudhatsz, láthatsz lezártságát” E szavak az MR. Gondolat-Jel Balla M. Anna: S z e r e t e l című könyvéről szóló felvezetőjében hangzottak el. A közelmúltban megjelent S z e r e t e l című könyvben a több mint negyedszázada Szentendrén élő szerző gyermekkori barátnőjének a tüdőrákkal folytatott utolsó két évét örökítette meg, ezáltal üzenve az olvasónak: semmi sem fontosabb a szeretetnél. S miközben a korszerű technika által is kivitelezett kommunikáció (email, sms) egyfajta dokumentumként fennmarad az utókornak, a S z e r e t e l egyben megtanít minket arra is, hogy hogyan kell és lehet emberhez méltóan befejezni életünket. Balla M. Anna (a szerző) küldetése talán az is, hogy elhitesse, megmutassa, szertekürtölje, vagy épp figyelmeztessen minket, hogy a rettegés, az egyedüllét és elszeparáltság életünk végjátékában nem kötelező. Jár a méltó búcsúzás, a szeretet, amire elementáris erő kényszeríti a zárkózottat is.

Könyvtár Élete első huszonöt évének eseményei elevenednek meg Bánffy Katalinnak, gróf Bánffy Miklós leányának harminckilenc fejezetre tagolt visszaemlékezésében. A neves erdélyi arisztokrata család jelenleg Marokkóban (Tangerben) élő, a nyolcvanas éveinek elején járó leszármazottja tavaly megjelent kötetével élvezetes olvasmányt adott az érdeklődők kezébe. Gyermek- és ifjúévei legemlékezetesebb eseményeinek megfestése közben Bánffy Katalin a két világháború közötti erdélyi és magyarországi arisztokrácia életéről is gyorsfényképet készít. Mindez egy életvidám fiatal lány lüktető, szerető lelke rezdüléseinek leheletfinom ábrázolása által rajzolódik elénk. Az idős korban papírra vetett, sajátos hangú önéletírás sorait olvasva nyilvánvalóvá válik előttünk, egykori napló-feljegyzései nyomán a szerző nemcsak „rekonstruálta” a több mint fél évszázaddal korábbi eseményeket, hanem írás közben intenzíven újra is élte azokat.

Kristine Barnett fiának IQ-ja nagyobb, mint Einsteiné, fotografikus memóriával rendelkezik, és két hét alatt egyedül megtanulta a függvénytant. Jacob kilencévesen fogott hozzá egy olyan eredeti asztrofizikai teória kidolgozásához, amelyért szakértők szerint egyszer Nobel-díjat kaphat, tizenkét esztendősen pedig már fizetésért végzett kvantumfizikai kutatásokat. Történetét azonban az teszi még inkább figyelemre méltóvá, hogy Jake rendkívüli elméje kis híján az autizmus ködébe veszett. Kétévesen, amikor állapotát diagnosztizálták, az édesanyjának azt mondták, ez a gyerek talán soha nem lesz képes önállóan bekötni a cipőjét. „A szikra” egy édesanya különleges visszaemlékezése. Miután Jake-et otthon és a fejlesztő óvodában olyan „szakértők” vették körül, akik a legalapvetőbb készségekre próbáltak összpontosítani, és korlátozni igyekeztek mindabban, ami elvonta ezektől a figyelmét – a csillagok, a falon mozgó árnyékok, a skótkockás kanapéhuzat tanulmányozásában –, Jake szellemileg egyáltalán nem haladt előre. Kristine érezte, hogy változtatnia kell ezen. A szakemberek és a férje, Michael helyett a saját ösztöneire hallgatott, kivette Jake-et a fejlesztő óvodából, és hozzálátott, hogy maga készítse föl az óvodai nagycsoportra. A házuk garázsában vezetett családi napközi tapasztalataira támaszkodva eltökélten fáradozott a Jacobban észrevett „szikra” – a szenvedélyes érdeklődés – lángra lobbantásán. Úgy döntött, nem azzal törődik, amire a fia képtelen, inkább a képességeire fog koncentrálni. Ez az alapelv, valamint a játékok és normális gyermekkori élmények (labdázás, kirándulás, kerti sütés) fontosságába vetett hit segítette Kristine-t a hihetetlen akadályok leküzdésében. Barnették nem voltak jómódúak, és az anyagi gondok mellett Kristine-nek saját súlyos egészségügyi problémáival is szembe kellett néznie. Kristine és Michael kitartó munkával, Jake meg két öccse iránti elszánt odaadással, valamint a rokonok, ismerősök összefogásába vetett rendíthetetlen hittel mégis minden várakozást felülmúló eredményeket értek el. „A szikra” drámai, gondolatébresztő, szemléletformáló elbeszélés a félelmetes nehézségekkel szembeszálló szeretet és bátorság erejéről, a káprázatos lehetőségekről, amelyek akkor tárulnak föl, ha megtanuljuk, hogyan aknázzuk ki maradéktalanul a minden gyermekben, valamennyiünkben ténylegesen rejtőző képességeket.

A nagy székely mesemondó hatvanesztendős korában kezdte papírra vetni emlékeit, amikor már Erdélybe visszaköltözve a Cimbora című gyermeklap szerkesztésén és szülőföldje szellemi föllendítésén munkálkodott. Számot ad származásáról, nemzetségéről, fölidézi szülei, nagyszülei alakját, feleleveníti a kisbaconi tündérkertet, megrajzolja a székely házak belső világát, saját gyerekkori önarcképét, mely a falu lakóinak csoportképébe illik. Szól a szülői háztól való elszakadásról, föltárja a székelyudvarhelyi kollégium mindennapjait, szokásrendjét, érdekes figurákkal és epizódokkal jelenítve meg ottani diákéveit. Egymásra halmozódó emlékrétegekből bontakozik ki az erdélyi táj és a benne élők, a szerzőt oly mélyen érintő világa. Fogyhatatlan kedély, mesélő közvetlenség, friss ábrázolókészség és a szeretet líraisága hatja át a könyv minden sorát. „Az önéletrajznak természettől fogva szerénytelen és szemérmetlen műfajában páratlan írás ez, nemcsak Arany János szemérmével és tartózkodásával, ami a személyes vallomásokat illeti, hanem azzal a szerénységgel is, amellyel írója a tenorista helyéről a kórusba húzódik vissza” – írja a kötet előszavában a szerző fia, Benedek Marcell. Az önéletrajz utolsó fejezeteiben már a székely kollégiumból kinőtt, pesti bölcsészetre került Benedek Elek sorsát is nyomon követhetjük. Tanúi lehetünk például a találkozásnak, amikor az egyetemista diák első népköltési gyűjteményét teszi le Gyulai Pál asztalára. A fiatalember, aki a pesti aszfalton sem szégyell az édesanyja szőtte-fonta ruhában járni, a kötet utolsó soraiban is így búcsúzkodik: „- Tiéd a szívem, tiéd a lelkem, tiéd mindenem, édes anyaföldem!” Erdély szépségeit, az ott élő emberek szokásait lírai képsorokban megelevenítő munka.

Ki az az Amos? Ennek a lebilincselő, igaz történetet elbeszélő regénynek a főhőse; harmadik személyben megírt bensőséges naplója mögött azonban felsejlik szerzőjének élettörténete. Andrea Bocelli egyike a harmadik évezred nagy mítoszainak, s ő a földkerekség legkedveltebb tenorja. Némiképp váratlanul a toszkán művész most egy könyvben szól hozzánk, s másfajta zenével ajándékoz meg bennünket, ám ez sem kevésbé magával ragadó. Ez a „csend zenéje", egy olyan személyiség belső világának hangja, akinek érzékenysége meggyőzővé tesz minden észrevételt, értékessé minden bizalmas közlést. A nagyszerű művészen túl felfedezhetjük az embert, követhetjük művészi tanulmányait, megtudhatjuk, hogyan tárulkoztak fel számára az emberi élet mélységei. Bocellihez hasonlóan Amos is kíméletlen önkritikával bontakoztatja ki tehetségét, és az alázat képességét még akkor sem veszíti el, amikor hangja legendává válik. „Fiatalkori önarcképének" oldalain az énekes végigvezet bennünket neveltetésének évein, egy olyan elbeszélés jelenetsorának részeseseivé avatva bennünket, amelyben feltűnik családja, feltűnnek barátai, első szerelmei és első sikerei. Távol az ünnepélyesség minden kísértésétől, a sorok között maga az élet igazsága lüktet, egy olyan életé, amely győzelmekre rendeltetett, s amely – miként minden élet – nem mentes a tévutaktól, a kételyektől, a kisebb-nagyobb fájdalmaktól sem. Szenvedélyes őszinteségével és lefegyverző szeretetteljességével (mint amikor leírja apjához való viszonyát, vagy elbeszéli találkozását Veronicával, élete párjával) Bocelli valósággal kézen fogja olvasóját, és megosztja vele saját – oly gazdag, sebezhető és összetett – szellemi univerzumát, amely a könyv minden szavában tükröződik. Ez a regény, „A csend zenéje" éppúgy feledhetetlen, miként szerzőjének hangja. Andrea Bocelli a Pisához közeli Lajaticóban született 1958. szeptember 22-én. Jogi diplomát szerzett, és egyike az utóbbi évek egyik legbámulatosabb zenei jelenségeinek. Azt követően, hogy 1994-ben a „Nuove Proposte" (Új javaslatok) kategóriában megnyerte a sanremói fesztivált, fellépett a legnagyobb operaénekesek és popsztárok partnereként, lemezei több, mint 80 millió példányban keltek el. Koncertjeinek és példa nélkül álló lemezkarrierjének köszönhető hírnevével kiérdemelte, hogy Kaliforniában, a Hollywoodi hírességek sétányán ő is kapjon egy csillagot.

"A kert mellett volt a 2 emeletes Kunewalder-ház. Az udvarban az állatorvosi iskola, jobban mondva a gyógykovácsok iskolája. A ház elülső része az orvosi facultas intézeteinek némelyikét foglalta magában. Az első emeleten volt a sebklinika Balassa vezetése alatt, a másodikon a szülészet, ahol Semmelweis tanította az orvosokat és bábákat. Hogy a lóklinikával az udvaron milyen lehetett az asepsis a sebklinikán és a szülészeten, az elképzelhető." Bókay Árpád emlékirataiból

Vajon eltűnődünk-e olykor, miféle misztérium bújhat meg mindennapjaink mögött? És mit gondolunk a túlvilágról? Az Angyalok nyelvén egy megrendítő, egyben lelkesítő utazás egy hétköznapi szemmel nem látható világba. LornaByrne-t kicsi kora óta angyalok veszik körül. Gyerekként úgy vélte, ez természetes, és mindenki tud ezekről a nem földi teremtményekről, melyek ott vannak az emberrel. A felnőttek szemében azonban Lorna furcsának tűnt, sőt, retardáltnak vélték. Ma már viszont a világ minden tájáról betegek és a legkülönfélébb problémákkal küzdők keresik fel, hogy gyógyulást, megnyugtató szavakat nyerjenek tőle. Különböző vallások tudósai is hozzá fordulnak tanácsért, útmutatásért. Képes lelkekkel és angyalokkal beszélgetni, és ahogy megosztja velünk a spirituális világról való bensőséges ismereteit, a remény és a szeretet üzenetét közvetíti mindannyiunk felé. Az Angyalok nyelvén Lorna lenyűgöző élettörténetét meséli el. Érzékletes leírásaiban megelevenedik a gyermekkor szegényes dublini városrésze, a munkakeresés viszontagságai, és álmai hercege is, akihez feleségül megy – vállalva a tragikus végkifejletet. Lorna története révén különleges betekintést nyerhetünk az angyali segítségbe, melyben részesülünk, mindig, minden pillanatban. Ahogy ő fogalmaz: „Csak kérni kell, ennyi az egész!" Szörényiné Kis-Gergely Lilla könyvtáros ajánlásával.

„Emlékirataimat nem az ifjúságnak szántam, mert a fiatalembereknek ahhoz, hogy a bukást elkerüljék, tudatlanságban kell végigélniük ifjúságukat – hanem azoknak, akik a csábításokat túlélve érzéketlenek lettek a csábításokra.” A Szerb Antal fordította első kötet után az 1960-ban megjelent eredeti kézirat alapján Casanova további gáláns kalandjait, filozófikus elmélkedéseit adjuk közre és legnevezetesebb történetét: szökését a velencei ólombörtönből.

A Vadhattyúk – a huszadik századi lidérces kínai történelem három asszony sorsában elmesélve. Memoár és családtörténet: háromnemzedéknyi nagycsalád históriája. A szerző nagyanyja életének elbeszélésével kezdi, aki egy kínai hadúr ágyasa volt, majd egy bölcs és türelmes mandzsu orvoshoz ment feleségül, anyja történetével folytatja, aki a hívő kommunisták generációjához tartozott, s végigjárta a lelkesedés, a gyötrődés, majd a meggyötretés és a végső kiábrándulás stációit. Férjével, a hajlíthatatlan kommunistával ellentétben ő túléli azt a temérdek iszonyatot, amit a kínai szocializmus és a kulturális forradalom még a pártelit tagjai számára is tartogatott. Az író pedig fiatal leányként maga is megtapasztalja, mit jelent vörösgárdistaként felvonulni Pekingben, mint „bírálati gyűlés”-en társainak céltáblája lenni, vagy „mezítlábas doktor”-ként falura menni… Mao Ce-tungnak sikerült a valóságban túlszárnyalnia Orwell fantáziáját: az a tömény borzalom, amit a kommunizmust a keleti despotizmussal ötvöző Mao a föld lakosságának egynegyedére zúdított, páratlan a történelemben. A világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő, sajátosan kínai lágerré alakította. Arról a Kínáról, amely itt az olvasó elé tárul, még csak sejtelme sem lehetett senki külföldinek, sem szorgalmas újságolvasónak, sme másnak, de talán még a szakembernek is csak módjával. Chang könyve, mondhatni, hosszan elnyújtott kiáltása, immár nem a mélységből, hanem a mélységről – a vérrel festett írásjegyes, Maót dicsőítő vörösgárdista-zsebkendőről, a gondolatellenőrzés legrafináltabb formáiról, s nemkülönben arról, hogy embernek maradni és szeretni igenis lehetséges a pokol legmélyebb bugyrában is! A Vadhattyúk – szenvedések láncolata és apró, ritka örömök, kiszolgáltatottság és lélegzetelállító bátorság, megaláztatások és lelkierő. Hihetetlen, de hiteles történetek, személyes élményből fakadók, vagy hallottak, hol érzelmesek, hol szikárak. „Nyugodt és mértéktartó kínai történelem, de sikerkönyvként olvastatja magát. Egyszerűen letehetetlen.” – írja a könyvről egyik amerikai kritikusa. A Vadhattyúk valóban világsiker: eddig huszonöt nyelvre fordították le, Angliában elnyerte Az Év Könyve díjat, és csak a papírfedeles kiadásból egymillió példány fogyott.

Chaplin 1889-ben Londonban született – sosem mondott le az angol állampolgárságáról – de az élete nagy részét Amerikában élte le, végül Svácjban halt meg 1977 karácsonyán. Minden idők legnagyobb komikusa volt, több mint nyolcvan filmet és a Csavargó figuráját hagyta az utókorra. Erről a hosszú és élménydús időszakról mesél Életem című önéletrajzi művében, amit a hatvanas években a Genfi-tó partján vetett papírra, és amit nálunk negyven éve után adtak ki újra. A bő ötszáz oldal laikusoknak és filmkedvelőknek egyaránt élvezetes olvasmány. Előbbieknek a pikáns részletek magánéletről, szerelmi viszonyairól, utolsó házasságáról egy nála harminchét évvel fiatalabb nővel. Utóbbiak Chaplin szemén keresztül követhetjük végig a film történetét gyakorlatilag a kezdetektől a némafilm haláláig. Emellett Chaplin szavakkal is majdnem olyan jól bánik mint celluloidszalaggal. Az Életem olyan mint a filmjei: egyszerre kell sírni is nevetni rajta.Nagy emberekről írt apróságokban, és kis emberek nagy hibáin keresztül írásban is meg tudja fogni azt ami általános és emberi. A lapokon olyan személyek elevenednek meg újra mint Douglas Fairbanks, Mack Sennett vagy Edna Purviance, akiknek a neve már csak a filmesztétáknak cseng otthonosan és talán csak Mándy Iván ismert mindenkit a könyv szereplői közül. A sok ismerős és anekdota között mégis előbújik maga Chaplin, a a filmről és ez életről vallott véleménye, amit maga egyszer így összegzett: Az élet ha közelről nézed tragikus, de távolabbról nézve komédia. Ezért vállahatta, hogy őszintén írjon a nehéz gyerekkoráról, édesanyja elmezavaráról vagy arról a magyányról és elveszettségtől is, ami újra és újra rátalált, akármilyen gazdag és sikeres volt is. Sajnálat helyett azonban olvassuk tovább a történeteket és szép csendesen a rengeteg anekdotától és intim részlettől az Életem egy színes, de töredezett kaleidoszkóppá válik. Végül az életrajzi adatok helyett csak benyomások maradnak meg: a Csavargó örök embersége és, hogy minden nevetés nélkül telt nap elvesztegetett nap.

Az író, költő, folyóirat-szerkesztő és kritikus Gilbert Keith Chesterton (1874-1936) kiemelkedően gazdag életműve mintegy száz kötet. Az Önéletrajz utolsó befejezett munkája, s közvetlenül halála előtt jelent meg. A különféle lexikonok és monográfiák általában a sértetlenül megőrzött gyermeki hit tanúbizonyságának emlegetik, egyszersmind lényeges irodalomtörténeti forrásnak minősítve. Mindkét állítás igaz, ám a legtalálóbban egyik angliai kiadója fogalmaz, magánlevelében azt írva, hogy az Önéletrajz Chesterton összes műve közül a legjobb – és a leghasznosabb. Hasznossága természetesen spirituális, s ez mindennél pontosabban jellemzi a szerzőt.

Agatha Christie-t (1890-1976) az egész világ ismeri. Több mint száz regényt, elbeszélést, színdarabot és rádiójátékot írt. Könyveit milliárdos példányszámban olvassák a világ összes nyelvén – ő a világirodalom legolvasottabb szerzője.Az Életem (An Autobiography) 1977-ben, az írónő halála után egy évvel jelent meg, s bepillantást nyújt elképesztően színes és fordulatokban gazdag magánéletébe a kisgyermekkortól a házasságokon és a háborúkon keresztül az alkotói mindennapokig, valamint a második férjjel, Max Mallowannel közösen folytatott extrém kalandtúrákig, azaz a régészeti expedíciókig. Szinte személyes ismeretségbe kerülhetünk e zsenivel – egy olyan mű révén, amely játszódjék akár az „unalmas” viktoriánus Angliában vagy a titokzatos, ismeretlen Keleten, legalább annyira lebilincselő, mint a szerző legizgalmasabb regényei. Osvald Éva könyvtáros ajánlásával.

1930-ban történt, hogy a jó szerencse összehozta Max Mallowant, a fiatal régész az akkor már igen ismert írónővel: Agatha Christie-vel. Ha már a véletlen ilyen kellemesen összehozta őket, nem sokat teketóriáztak: még véget sem ért az esztendő, összeházasodtak, és így kezdődött közös életüknek ez a hosszú, boldog és kreatív szakasza. Agatha Christie egy pillanatig sem érezte, hogy hírneve akadályozhatná benne, hogy részt vegyen férje munkájában. Kezdettől fogva tevékeny rész kért Maxnek Szíriában és Irakban – az ókori Mezopotámiában – folytatott ásatásaiból. Hősiesen állt minden kényelmetlenséget, és meglátta a régészélet hányattatásainak humoros oldalát is. Régi ismerősei, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen az élet a messze földön folytatott ásatásokon, kérdezgették: „Hát hogyan is éltetek Mezopotámiában?” – Agatha Christie pedig elhatározta, hogy kérdéseikre egy könnyed könyvben fele meg.

Lassan ismertem fel, hogy mások számára is lehet haszna életem tanulságainak. Mivel ez az élet felöleli az egész múlt századot (ha azt az első világháborútól kezdve számoljuk), és annak átélőjeként szinte minden jelentős magyar történelmi eseményben, kevés kivétellel azok kellős közepén, jelen voltam, hideg történelmi elemzések helyett egy mozgalmas életút bemutatása révén taníthatom társadalmunkat, főleg fiatalságunkat a történelmi valóságra. Ez az élet azonban túlságosan zsúfolt ahhoz, hogy egyetlen kötetben mutassam be. Forrongó ifjúság, küzdelem egy anakronisztikus rendszer megváltoztatása érdekében, külföldi tanulmányutak, részvétel a voronyezsi apokalipszisben, ellenállási mozgalom a náci megszállók ellen, Budapest ostroma, a politikai újjászületés, nagyszerű eredmények és érzékeny vereségek, a letartóztatás, Andrássy út 60., börtönélet, majd menekülés Nyugatra, emigrációs politikai és kulturális élet, utazások négy világrészen, végül hazatérés a felszabadult országba, ahol végre annak megvalósítását is el lehetett kezdeni, amit az 1947-es szovjet puccs tört derékba – mindez nem férhet bele egy kötetbe. Visszaemlékezéseim első kötete ez, az Első életem. Olvasóimat két meghatározó élményemmel ismertetem meg, a magyar nép felszabadításának előkészítésében való részvétellel és a világháború hatalmas hullámai között egy magyar Noé bárkájában való történelmi utazással. Ez az „első élet” (mindennek ellenére) reményekben gazdag újrakezdés lehetőségével végződött, és megélője a „másodikba” – Adyval szólva – úgy lépett, hogy építésre, akárcsak küzdőtársainak, készen állt a köve.

Miley Cyrus önéletrajzi könyvében őszinte, humoros, néha megható módon meséli el egy lány nagykorúvá válásának történetét a családi sztoriktól az édesapjával, Billy Rayjel való országjáráson át egészen a gonosz lányokkal való összetűzéséiig. Olvashatunk az általa megélt drámákról és szívszaggató csalódásokról, illetve arról, hogyan lehet mindezekből (viszonylag) sértetlenül kikászálódni. Ráadásul most először vall arról, milyen fontos mérföldöveket szeretne még elérni, milyen megvalósításra váró álmai vannak, illetve arról, milyen fontos dolgokat kell még megtanulnia. Miley egy csapásra vált világsztárrá, népszerű énekessé, sorozatszínésszé és lányok példaképé. Saját könyve sok érdekességgel és akár tanulsággal szolgálhat, rajongók és nem rajongók számára egyaránt.

Dénes Zsófia – aki pár hónapon keresztül Ady menyasszonya volt – könyvében nemcsak a halhatatlan költőről, hanem az esendő emberről is ír, mégpedig olyan érzelmi közelségből fakadó őszinteséggel, ami csak egy egész életre szóló, eltéphetetlen belső kapcsolatból fakadhat.

Ez a könyv Waris Dirie – a világ tíz vezető topmodelljeinek egyike – megrázó vallomása. Kendőzetlen őszinteséggel meséli el szenvedéseit, tárja fel drámai fordulatokban és keserű tapasztalatokban bővelkedő életét. Az egyik legtöbbet fotózott divatmodell. Sorsa azonban megrázóbb bármelyikükénél. Szomáliában született, a nők számára legreménytelenebb országban. Ötévesen élte át a körülmetélés borzalmait, hatévesen erőszakolták meg először, tizenhárom éves volt, amikor megszökött ebből a pokolból. Hiába üldözték, a sivatagon átverekedve magát a vakszerencse eljuttatta Londonba. Tizennyolc évesen állt először fotókamera elé, élete azóta szakadatlan emelkedés.

Nem vagyok szexszakember, sem pszichológus, ahogy dietetikus sem. Nem vagyok 3 gyerek anyja, és sikeres harisnya-üzletláncom sincs. Viszont olyan lány vagyok, akit nagyon is érdekel, milyen, ha „mindened meglehet” – vallja a szerző, Lena Dunham. Könyvében az összes csajosnak mondott témát szóba is hozza, a pasiktól kezdve az ideális testképen át egészen a karrierig. Mindezt pedig olyan egyedi megközelítésben, szókimondóan és merész humorral, ami tényleg csak egy NEM OLYAN CSAJ sajátja. Lena Dunham 1986-ban született New Yorkban, ahol jelenleg is él és dolgozik. Az HBO Csajok című Golden Globe-díjas sorozatának írója, rendezője és főszereplője.

Az előkelő származású, szépséges ifjú hölgy, Tehmina Durrani beleszeret a nála húsz évvel idősebb pakisztáni politikusba, Pandzsab kormányzójába. Musztafa Khar és Tehmina tizennégy éven át a külvilág szemében tökéletes házaspárt alkot. Tehmina hűségesen támogatja férje politikai karrierjét, körmeszakadtáig harcol érte, mikor börtönbe zárják. A magánéletben azonban rabszolgaként él, teljesen kiszolgáltatva férje szeszélyeinek. A neveltetés, a félelem csapdájában Tehmina titkolja szenvedéseit, ám egy napon fellázad. Ettől a perctől magára marad, családja eltaszítja, Musztafa megpróbálja elrabolni gyermekeit. Tehmina Durrani könyvét országa „urai és parancsolói” botrányosnak találták, s azóta üldözik szerzőjét. A könyvet 19 nyelvre fordították le.

Mit lehet tenni, ha Angliában mindig esik az eső, köd van, mindenki náthás, és Margo pattanásai nemhogy elmúlnának, hanem egyre sokasodnak?… A megoldás: át kell költözni melegebb ég alá, pontosabban a görög szigetvilág paradicsomi fészkébe: Korfura. A nem is kissé excentrikus Durrell család tagjai – a gondterhelt konyhaművész mama, és gyermekei: a kiterjedt baráti körrel rendelkező és rosszkedvű író, Larry: a fegyvergyűjtő és -szakértő Leslie: a szerelmes hajlandóságú Margo, végül pedig – de nem utoljára! – minden rendű és rangú élőlény szenvedélyes barátja: Gerry – mind megtalálják a hajlamaiknak legjobban megfelelő éghajlatot és elfoglaltságot ezen a gyönyörű szigeten, ahol csodával határos módon mindig sikerül emberi és nem emberi állatseregletüket újabb, egyre érdekesebb példányokkal gyarapítani…

Gerald Durrellt – családostul, állatostul – jól ismerik a magyar olvasók. Ezúttal „feleség-nézetből” ismerkedhetünk meg vele: első felesége, Jacquie Durrell élvezetes, csevegő stílusban meséli el megismerkedésük, nem kevéssé viharos házasságuk, közös állatgyűjtő útjaik (és az utak során megismert temérdek emberi csudabogár) lenyűgözően mulatságos történetét. A könyv vonzerejét csak fokozza, hogy a szerző szövegéhez a mű középponti alakja és egyben kipellengérezett áldozata, Gerald Durrell fűz hol csípős, hol simogató – de mindig szellemes lábjegyzeteket.

A Durrell család férfiágához hasonlóan Margo is kezdettől fogva vonzódott az élet humoros mozzanataihoz, éles szemmel fedezte fel környezete sok furcsaságát – írja az előszóban Gerald Durrell. Ez a könyv Margo életének egy évét öleli fel, amikor megvette és beindította panzióját Bournemouthban. Eddig csak a panzió „állatkerti” mivoltáról értesülhetünk Gerald és Jacquie Durrel műveiből, most azonban Margo a lakóit is bemutatja – persze az állatok körében, hogy ne legyen olyan egyhangú az élete. Nem mintha ennyi furcsa, bogaras figura között erre sok esélye lett volna. Ám közéjük illik ő maga is. Mint szomorkásan kénytelen megállapítani: nem született tiszteletre méltó, nyársat nyelt szállásadónőnek. Akit érdekelnek a híres-nevezetes család viselt dolgai, nagy örömét fogja lelni ebben a kötetben is. Margo éppolyan született író és humorista, mint két fivére és sógornője. Immár csak Leslie lóg ki a sorból – lehet, hogy valaki egyszer felfedezi az ő emlékiratait is?

A Pokolbeli víg napjaim nem kevésbé megrázó folytatása a forradalomról, a menekülésről, a hontalanság első éveiről mesél. A költő megpróbáltatásai nem érnek véget a recski táborból való szabadulással: a vörös zsarnokság igáját nyögő Magyarországon újabb meg újabb megpróbáltatások várnak a nyughatatlan költőre. A forradalom extázisát a menekülés követi, s mire Faludy megtalálná a helyét világban, újabb tragédia taglózza le: felesége halála.

Faludy György a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának megdöbbentő történetét írta meg Szolzsenyicin Gulágjához is hasonlított életrajzi regényében. A Pokolbeli víg napjaimban az Andrássy út 60. és Recsk poklát megjárt költő sorsát 1953-ig, a táborból való szabadulásig kísérhetjük figyelemmel.

A Fekete család 1910 legelején a közeli Kaposvárra költözött, így az író kamaszemlékei ehhez a somogyi városhoz kötődtek. A gölleiekkel szemben az itteni élmények kevésbé idillikusak, ami elsődleges indoka lehet annak, hogy sokkal ritkábban emlegette őket. A szüIőfalujában eltöltött mesés évtized magától adódó gyermeki nézőpontját szükségszerűen a tizenévesek kritikus szemléletmódja váltotta fel, és ez minduntalan elkomorította a nosztalgia derűjét. Az önéletrajzi olvasat ezúttal is magától értetődő, miközben az elhallgatások elfojtott indulatokat és kibeszélhetetlen intimitásokat sejtetnek. E tematikusan összeolvasható önéletrajzi elbeszéléseket ciklusokba rendeztük, és e sorozatok különös erővel érzékeltetik a Fekete István-i vallomásos próza sajátos múltidézését.

Íme a nagy amerikai író arcképe kölyökkutya korában. A miliő, amelyben Jonathan Franzen nevelkedett: St. Louis, a barátságos és szolid közép-nyugati „kisváros”; a fojtogatónak érzett családi légkör; a lázadó hippi báty és példakép, s a korszak – a hetvenes évek – a maga középosztálybeli bizonyosságaival, amelyek idő múltán igencsak megrendültek. A szégyen és a szorongás, ami áthatotta kamaszéletét; az iskolai csínytevések; egy keresztény ifjúsági közösség viselt dolgai; a német nyelvvel és irodalommal, Kafkával és Rilkével való ismerkedés; egy zátonyra futó házasság; a madármegfigyelés örömei és nehézségei – megannyi történet és motívum, amelyek visszaköszönnek a Javítások és a Szabadság regényvilágában. A kötet hat ragyogó esszéje önbecsmérlés és önelégültség, szemérmes rejtőzködés és önkitárulkozás sajátos elegyét alkotva mutatja be egy íróember felnőtté válását, aki negyvenöt évesen elmondhatta magáról, hogy éppen olyan, amilyen tizenhét évesen lenni szeretett volna.

"Az emlékezés adta kezembe a tollat, hogy megpróbáljam leírni azt az igaz történetet, melyet sok magyar katona örök titokként vitt a sírba valahol Oroszországban, valamelyik hadifogolylágerben. Sokakat talán még mindig várnak haza, álomképet festegetnek egy csodáról, hogy egyszer betoppan a régen elsiratott férj, testvér vagy édesapa. De ez csoda marad örökre, bezárta egy tömegsír, melyet azok a katonák, foglyok ástak, kik másnap követték az elhunytakat. Lassan begyógyulnak a fájó sebek és a fizetség csak annyi, hogy bele kell nyugodni. Évente egyszer gyújtanak egy szál gyertyát annak az emlékére, kinek sírját talán már a szél is elfújta."

A huszadik századi történelem legendás alakja, M. K. Gandhi önéletrajza emelkedett és gyönyörű írás, kultúránk valódi gyöngyszeme. Gandhi a szabadság és függetlenség megalkuvásokat nem tűrő bajnoka, India függetlenségét kiharcoló politikus, és a vallásosságot a gyakorlatba átültető nagy tanító. Önéletrajzában egy olyan művet hagyott az utókorra, mely egyszerre leleplező, kíméletlenül őszinte és az élet minden fontos kérdését érintő emelkedett írás. Kötelező olvasmány minden önmagát és a világot megismerni vágyó ember számára. Benke Dániel könyvtáros ajánlásával.

Noha iszonyatos bánat, veszteségek és fájdalmak érték a kommunista Kínában, Anhua Gao hitt a remény és a bátorság erejében, és végül rátalált a szerelemre is. Ez az ő története: egy asszonyé, akivel megdöbbentő embertelenséggel bántak, akár élni próbált a Vörös Kína kíméletlen ideológiájával, akár harcolni ellene. A mennyek küszöbéig egy megindító, időnként megrendítő, de mindig lenyűgöző elbeszélés – olyasvalakinek a története, aki a hihetetlen események ellenére életben maradt, és végül rátalált a boldogságra.

„Fognak ők még csodálkozni. Egyszer majd aranybetűkkel lesz bevésve a neved az iskola minden falába. Holnap bemegyek, és felolvasom nekik a legutóbbi verseidet. Színésznő voltam, nagy színésznő, tudok verset szavalni. Te leszel az új D'Annunzio! Az új Victor Hugo! Nobel-díjat fogsz kapni” – suttogta a kisfiú fülébe a büszke anya, és a kisfiút ez a félelmetes erejű anyai akarás hajtotta egy életen át munkára, kalandra, veszélyről veszélyre. A koravén Romuska nem veszi komolyan anyja áradozásait, egészen addig, amíg szembesülnie nem kell azzal, hogy támasza, egyetlen rajongója súlyos beteg, és lehet, hogy már nem éri meg, hogy fiát hősként ünnepelje a világ. Rádöbben, hogy ennek a fantasztikus, különc asszonynak, aki minden áldozatot meghozott azért, hogy egy idegen országban egyedül felnevelje „tatár-zsidó fiát”, nem szabad úgy meghalnia, hogy ő cserbenhagyja. És elkezdődik a drámai versenyfutás az idővel. Ebben a legkevésbé sem szokványos (mert a puszta tényekhez csak hézagosan ragaszkodó) életrajzban Romain Gary élete első negyven évéről számol be, arról, hogy végül sikerült valóra váltania anyja álmait, hitt a hitében, és összehozta az író-pilóta-diplomata hármas karriert, így próbálva meghálálni az anyai szeretetnek azt a hallatlan özönét és áldását, amely végigkísérte ifjúkorát. A virradat ígérete a francia olvasók és kritikusok szerint Romain Gary (Émile Ajar) egyik legjobb regénye. Osvald Éva könyvtáros ajánlásával.

Elizabeth Gilbert önéletrajzi regénye spirituális utazásra hívja olvasóit, vele együtt tanulhatjuk meg, mit jelent megismerni, megszeretni, és ha kell, elengedni az embereket. Elizabeth harmincas, sikeres nő – volt. Gazdag férj, álomház, fényes karrier. Egyik pillanatról a másikra az élete mégis romokban hevert, látszólag ok nélkül. Egy szörnyű válás és az azt követő depresszió után, megmérgezett kapcsolatokkal a háta mögött nekivágott a nagyvilágnak, hogy végre rájöjjön, ki is ő, és mit akar az élettől. Zarándoklata Itáliába, Indiába és Indonéziába vezet, ahol olasz dzsigolók, indiai guruk, indonéz gyógyítók között bizonyítja, hogy mind a boldog pillanatokat keressük, akármelyik szegletében élünk is e világnak. Őszinte, humoros és mély érzelmű könyve mindannyiunknak szól, akik ébredtünk már úgy, hogy „ettől a naptól kezdve változtatok az életemen”. Egy nő, aki nem akart többé megfelelni. Egy nő, aki elengedte a jelenét, és megtalálta a boldogságát. Egy nő, akiben magunkra ismerhetünk.

„A Görgey elleni vádoló hadjárat meghamisította a históriát….. A tündérmese gyermekeknek való, de egy országnak nem mese kell, hanem történelem.” – írja Jászi Oszkár. Szívleljük meg és olvassuk el ezt a példa nélküli könyvet mely 1852-ben jelent meg, de azóta is friss, olvasható, élvezhető.

Izgalmas könyvet tart kezében az olvasó, amely egyszerre memoár, családtörténet és korrajz. Az író, Görög Sándor gyógyszerkutató, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja életét számos, számára sokszor veszélyekkel, tragikummal teli ellentmondás határozta meg. Az 1930-as években keresztény középosztálybeli családba születik Szombathelyen, ugyanakkor szinte az egész családja elpusztul a holokauszt során. Ő maga egy kőszegi szerzetesi rendházban vészeli át ezt az időszakot, és utána is ott talál menedékre még egy pár évig; a szombathelyi premontreieknél éli át az egyházi iskolák államosítását. Ekkoriban pap szeretne lenni, sőt egyenesen missziós pap… Később nagy hatással van rá a természettudományok racionalizmusa, ami megváltoztatja a világnézetét. A szerző ezúttal számára új területen jelentkezik ezzel a könyvvel, amelyben a szülei gyermekkorától napjainkig terjedő évszázad tablóját festi meg személyes emlékek és rengeteg kordokumentum segítségével. Az olvasót megérinti a kor atmoszférája. Bepillantást nyerhet a régmúlt idők egy vidéki, keresztény középosztálybeli, értelmiségi családjának, majd a szerző életét megmentő szerzetesháznak az életébe, a szerző által látogatott iskolák, egyetemek világába. Képet kaphat a közelmúlt magyar társadalmának néhány szegletéről, az ipari kutatás, a tudományos élet, az MTA dolgairól, de nyomon követheti a szerző világnézetének, identitástudatának kialakulását is. A tablónak a kor rettenetét érzékeltető sötét tónusát derűs, időnként vidám ecsetvonások színesítik. Szó esik irodalomról, művészetekről, a világ természet és emberkéz alkotta szépségeiről is. Mindezt áthatja a szerző minden szépre és értékesre nyitott, humanista világszemlélete.

Az intuíciónk folyamatosan tudatja velünk, kik vagyunk. De nem halljuk meg az istenek hangját, mert gondolataink kattogása, érzelmeink dübörgése elnyomja. Inkább nem veszünk tudomást az igazságról. Hogy ne szenvedjünk. Hogy ne gyógyuljunk meg. Mert különben olyanná válnánk, amilyenek félünk lenni. Minden porcikánkban elevenné. Az Álmodj szépeket megindító történet egy kilencéves kisfiúról, akinek szilveszter éjjelén váratlanul eltűnik az édesanyja. Jó ideig nem merik neki megmondani, hogy meghalt, amikor pedig kiderül az igazság, nem tudja elfogadni. Először önmagát vádolja, aztán számtalan formában visszavárja, újraalkotja magában, végül beletörődik, de feldolgozni felnőtt fejjel sem tudja. Egész élete a hiány jegyében telik, meghatározza fiatal-, majd érett felnőtt korát, félresiklott kapcsolatait, megvalósulatlan terveit, szűnni nem akaró erőfeszítéseit, hogy felfedezze önmagát, hogy megfejtse, mi állhatott édesanyja szeretetlenségének hátterében. Miért vagyunk itt, kik vagyunk, mit jelent az, hogy szeretni, és lehet-e hazugságban élni? – kérdezi egy életen át. Gramellini önéletrajzi regényében minden szó igaz, mer becsületesen őszinte lenni, meri vállalni az érzéseit. Nem csinál a történetéből hollywoodi filmet, mégis olyan izgalmas, mint egy krimi. Osvald Éva könyvtáros ajánlásával.

Bear Grylls mindig is a legnagyobb kihívást jelentő kalandokat kereste! A Wight-szigeten nőtt fel, ahol az apja már kiskorában megtanította vitorlázni és hegyet mászni. Nem csoda hát, hogy Bear az iskolaévei alatt gyakran gyakran kilopózott éjjelente, hogy megmásszon egy-egy tornyot. Tizenévesen a hegymászásban és a küzdősportokban találta meg élete értelmét. Az ifjú kalandort ezek a szenvedélyei juttatták el a fenséges Himalájára és Japánba, ahol egy igazi nagymester edzőtáborában tanult karatézni. Hazatérve nagy fába vágta a fejszéjét: részt vett a Brit Különleges Erők hírhedten kemény felvételi vizsgáján, hogy bekerüljön a Különleges Légi Alakulat (Special Air Service, SAS) 21. ezredének tartalékos állományába, ahol a végsőkig próbára tették mind testi, mind szellemi tűrőképességét. Ezt követően Afrikában szörnyű ejtőernyős baleset érte: Bear gerince három helyen is eltört, és kérdéses volt, hogy valaha képes lesz-e újra járni. Ő azonban az orvosok várakozásaira rácáfolva, mindössze tizennyolc hónappal később megmászta az Everestet – huszonhárom évesen, a valaha volt egyik legfiatalabb hegymászóként, akinek ez sikerült. Ez azonban még csak a kezdetét jelentette hihetetlen kalandjainak… Bear Grylls, akit tévés kalandsorozatai és sikerkönyvei révén, illetve a Brit Cserkészszövetség főcserkészeként milliók ismernek és kedvelnek, olyan kalandokat élt át, amelyekre csak kevesen mernek vállalkozni. Most, első alkalommal, Bear elmeséli kalandos élete történetét. E lebilincselő, megható és üdítően szórakoztató kötet egyaránt kötelező olvasmány az adrenalin megszállottai és azok számára, akik a kalandokat inkább a fotel biztonságából kívánják átélni. A Bear Grylls kalandjait bemutató sorozat a világ egyik legnézettebb tévéműsora, amelyet a becslések szerint 180 ország 1,2 milliárd nézője követ figyelemmel. Bearnek, a Brit Különleges Erők egykori tagjának, akinek eddig tizenegy könyve jelent meg, a Brit Királyi Haditengerészet tiszteletbeli őrnagyi rangot adományozott. Ma is rendületlenül folytatja a világ legszélsőségesebb helyeinek felfedezését, és ezen expedíciók révén eddig több mint másfél millió fontot gyűjtött különböző gyermekjótékonysági szervezetek számára. Beart nemrég a világszerte huszonnyolcmillió tagot számláló Cserkészszövetség brit főcserkészévé választották; ilyen fiatalon még senki sem töltötte be ezt a posztot. Feleségével, Sharával, és három fiukkal, Jesse-vel, Marmaduke-kal és Huckleberryvel egy londoni lakóhajón, illetve a walesi partok közelében egy kis szigeten él.

Gyalog Ödön tüzérszázadosként harcolt Budapest ostroma idején, s a fõvárosban esett hadifogságba. Visszaemlékezéseiben a harcokról és a hadifogság megpróbáltatásairól is olvashatunk. Megtudhatjuk, milyen volt a lágerek élete, milyen ellentétek vagy (a polgári lakosság esetében) barátságok alakultak ki a foglyok és õrzõik között.

A huszonhét éves, jómódú svájci üzletasszony kenyai nyaralása alkalmával első pillantásra halálosan beleszeret egy gyönyörű testű, megbabonázó szépségű, félig pucér maszáj vadászba. Környezete és a józan ész ellenére mindent felszámol, ami a nyugati kultúrához köti: lakást, kocsit, üzletet, kapcsolatokat, és elindul vissza, Kenyába, hogy új életet kezdjen.Hozzámegy álmai fekete harcosához, és belemerül egy hihetetlen kalandba, mely ekkor már nem is kaland, hanem számára maga az élet. Megtanulja, mit jelent a szex egy maszáj harcosnak, megtapasztalja, milyenek a mindennapok egy középkori körülmények között tengődő afrikai faluban. Megismeri a szerelem, a küzdés, a szenvedély és a szenvedés legmélyebb bugyrait. Gyermeket szül férjének, maláriát kap, üzletet nyit a faluban, harcol, hogy elfogadtassa magát férje, családja és az egész közösség által.Az Afrikai szeretők története a szappanoperák romantikus meséihez hasonlóan indul, de egy rendkívül erős asszony letehetetlenül izgalmas történetévé válik, aki a szenvedély és az emlékek erejével mesél szerelméről, csalódásairól és harcáról egyetlen gyermekéért.Corinne Hofmann ma ismét Svájcban él, önéletrajzi regénye a német nyelvű könyvpiac történetének egyik legnagyobb sikerévé vált. Svájci mindennapjainak sodrásában néha már ő is alig hiszi el mindazt, amit átélt a kenyai bozótok árnyékában, afrikai szeretője karjai között.

Corinne Hofmann feladva fényes karrierjét, biztos jövőjét, kényelmes európai életét, egy maszáj harcos szerelméért az egzotikus Kenyába költözött, és egy kislányt szült.. A szerzőnő ma ismét Svájcban él. Az Afrikai szeretők, illetve a Visszatérés Afrikába című önéletrajzi regényei világraszóló sikert értek el. A több mint húsz nyelvre lefordított, milliós példányszámban kiadott, és nagyszerűen megfilmesített élettörténet harmadik része Corinne harcát mutatja be kislányáért, akit férje tudta nélkül, afrikai családja és a törvény ellenében „lopva” menekített ki Kenyából, amikor rájött, a szerelem nem minden..

„Idestova már tizennégy éve annak, hogy másfél éves lányommal, Napiraijal a karomon elmenekültem Nairobiból. Még magam is alig hiszem, de itt ülök egy repülőgépen, hogy annyi év után újra visszalátogassak Kenyába. Izgatottságomban csak az jár a fejemben, vajon milyen lehet egykori otthonom. Mi maradt meg belőle? Mi minden változott arrafelé? Rá fogok-e ismerni Barsaloira, az észak-kenyai kis falura és az ottani emberekre? Mit fog szólni a volt férjem, a szamburu harcos Lketinga? És a mama? Vajon befogadnak-e újra maguk közé?” – írja a szerzőnő, Corinne Hofmann, akinek Afrikai szeretők című nagy sikerű önéletrajzi regénye az idei év egyik legnagyobb könyvszenzációja volt idehaza, szinte egész nyáron át uralta a fontosabb sikerlistákat. A világszerte több millió példányban, számos nyelven megjelent regény folytatása szintén bestseller. Corinne Hofmann, aki annak idején egy maszáj harcos szerelméért feladta fényes karrierjét, civilizált hazáját, biztos jövőjét, tizennégy év elteltével visszalátogat az egzotikus Kenyába, hogy szembesüljön múltjával, egykori önmagával és – nem utolsósorban – elhagyott szerelmével…

Fanny izomsorvadással született. Az orvosok 18 évet jósoltak neki, ám ő ma már 25 éves, dolgozik és valóra váltja az álmait. Mindig mosolyog, pedig folyamatosan harcot vív a betegségével, az élettel, a hétköznapi nehézségekkel. Kerekesszékét oly könnyedén viseli, mint mások a magas sarkú cipőjüket. Bár egyedül nem tud megfordulni az ágyban, vagy egy kupakot lecsavarni az ásványvizes üveg tetejéről, de imád élni, és célja, hogy egyszer egy asztal tetején táncoljon szilveszter éjszakáján. Fanny hozott egy döntést: nem hajlandó elkeseredni, és pozitív hozzáállása már többször átsegítette a leglehetetlenebb helyzeteken. Megható önéletrajza mindenkinek megtanítja: az életben minden csakis rajtunk múlik!

Ebben a munkájában Ignácz Rózsa művészi eszméléséről, pályájakezdetéről vall. Emlékezésében-önvallomásában megejtő szubjektivitással és őszinteséggel tárja fel gyermekkorának és ifjúkorának meghatározó élményeit, színésznői pályafutásának történetét, írói kibontakozását, azt az utat, amelyet „színpadtól íróasztalig” tett. Könyvéből egy izgalmas és igen rokonszenves egyéniség szemszögéből rajzolódik ki az első világháború utáni erdélyi világ, a harmincas évek Budapestjének művészi, írói és színházi képe, Firenze és Párizs…

A Heart in the Right Place (Ha a helyén van a szíved) őszinte gyengédséggel és sziporkázó humorral ébreszti rá az olvasót, hogy a világ legnagyobb hősei itt élnek közöttünk. Carolyn Jourdannek mindene megvolt: Mercedes, fényűző estélyek, divatos ruhák. Washington D.C. legelőkelőbb köreiben mozgott, híres politikusokkal érintkezett, és a Capitoliumban dolgozott. Meg akarta váltani a világot. Aztán az édesanyja szívrohamot kapott. Carolyn hazautazott Tennesseebe, hogy segítsen háziorvos édesapjának a praxis fenntartásában. Pár napra átveszi a recepciósi feladatokat, amíg az édesanyja fel nem gyógyul, hitte ő. Ám a napokból hetek lettek. Carolyn munkája ezek után abból állt, hogy veszélyes anyagnak számító testnedveket takarítson fel; egy henteskés nagyságú csontszilánk láttán is megőrizze a hidegvérét; különbséget tudjon tenni „fájdalom”, „rándulás”, „ficam” meg a többi megfejthetetlen orvosi szakkifejezés között; és gondját viselje a beszédes Miss Hiawathának, aki minden nap ingyen látogatja a doktor urat. Jourdan végül eladta a Mercedest, és megelégedett egy húszéves dzsippel is. Kiskosztümjét műtősruhára cserélte. És az volt a legkülönösebb az egészben, hogy mindezt szívesen tette. Fáradhatatlanul és zokszó nélkül dolgozó édesapját látván rájött, mi az, ami igazán naggyá tesz egy embert: a nap huszonnégy órájában szolgálatban lenni, eltűrni a helyi drogfüggő telefonos zaklatásait, figyelmesen végighallgatni Miss Hiawatha mondókáját. Minden nap bemenni a rendelőbe, és ellátni Strawberry Plains lakosait, akár fizetnek érte, akár nem. A lány ráébredt, hogy így tudja igazán megváltani a világot – a szülővárosában – az édesapja oldalán.

"Egy anya hősies küzdelme, hogy boldoggá tegye beteg lánya rövidke életét. A szerző egyes szám első személyben írja le annak a két évnek a történetét, amelyben családja – férje, az idősebb fiútestvér, a nagyszülők – és sok segítőkész orvos, ápoló támogatásával végigkíséri kislánya súlyos genetikai betegségének lefolyását, miközben megszületik harmadik gyermeke, aki szintén örökölkte a betegséget, de már születésétől fogva kezeléseket kap a folyamat megállítása, illetve lassítása érdekében"

Károlyi Mihály Egy egész világ ellen című könyvében ezt írja feleségéről: „…Feleségem erős és meleg természet, tiszta és biztos ösztönökkel. Egészen őszinte. Politikus családból származott, oly házból, amelynek légköre szaturálva van politikával, gyermekkora óta minden porcikájába átmehetett a politika. De távol van tőle, hogy politikai ambíciói legyenek abban az értelemben, ahogy szerették róla állítani. Úgy, ahogy a Margit rakparti szalonban űzték a politikát, és amihez hasonlóan űztem egy bizonyos időpontig magam is, úgy őt a politika nem érdekelte. Amikor az én politikám kezdett az apró cselszövények játékából kiemelkedni, amikor emberi vonatkozásai erősen kidomborodtak, amikor kezdett világnézeti politika lenni: akkor lett az az ő szívbeli ügye is. Hogy politikai pályám mindennapos praxisába befolyt volna, arról szó sincs. Egészen más történt. Én kezdtem a tetteimet őrajta mérni, mert kezdtem érezni, hogy amire az ő tiszta, erős, fiatal szíve boldogan reagál, az jó, az helyes, az a teendő. Tőlem tanulta a szocializmust. De a szegény emberek háborús szenvedéseit igazán érezni, tehát tűrhetetlennek érezni, én őtőle tanultam meg. Éreztem, hogy házasságommal lényem jobbik fele lett uralkodóvá fölöttem, hogy a feleségemhez való viszonyomban az igazságra, az abszolútra való vágyam erősödik. Ha pályám nagy fordulóin tanácsot kértem tőle, azt mondta, hogy ő nem tud adni tanácsot; ilyenkor arra kért, hogy intuíciómra hallgassak. Nem adhatott volna jobb tanácsot. Soha meg nem bántam, hogy követtem. Nagyot köszönök neki: a bátorságot igazi lényemhez. Neki nagy, talán döntő része van abban, hogy megtaláltam az összhangot életem és elveim között…” Folytatása: Együtt a száműzetésben.

"Ha most visszatekintek életemre, úgy érzem, kiemelkedő vonása annak a kapcsolatnak az egyedülálló volta, teljessége, mely Mihályhoz fűzött. Minden fontos dologra egyformán reagáltunk. Teljesen őszinték voltunk egymáshoz, s tudtuk, hogy bármilyen hibát követünk is el, egymáshoz való hűségünk, szeretetünk sosem szenved csorbát. A hűség – a lélek hűsége. Az ilyen lelki, szellemi harmónia után sóvárog a legtöbb asszony, s ez az, ami az élet legritkább. legbecsesebb adománya, s nincs a világon semmi, ami pótolná azt. Nem értettük meg az olyan embereket, akik büszkék voltak arra a társadalmi helyzetre, amelybe véletlenül beleszülettek; büszkék voltak valalmilyen fajhoz, nemzethez, osztályhoz, családhoz tartozásra; büszkék voltak olyasvalamire, ami nem volt személyes érdemük. Ez a magatartásunk szinte teljesen elidegenített bennünket a világtól. Sosem éltünk fél életet. Úgy éreztük, hogy a legnagyobb bűn a közöny, és hogy Dante helyesen tette, amikor Poklában különleges helyet biztosított a langyosoknak. Hittünk a kollektív lelkiismeretben, hittünk abban, hogy végső fokon mindenki felelős a világban történő rosszért, és hogy mindenkinek kötelessége enyhíteni az emberi szenvedéseket…" Teljes életet akartam, elfogadva a szenvedést is, mert hozzá tartozik." Ez a kötet az Együtt a forradalomban folytatása: az emigrációs évek története, és egy lenyűgöző emberi kapcsolat, közös sors megragadóan őszinte rajza.

„Nem emlékszem olyan időkre, amikor nem vadásztam. Valószínűleg az anyatejjel szívtam magamba a vadászat iránti szenvedélyt, és ezek a gének is anyai ágon öröklődhettek, hiszen anyai nagyapám és az ő nagyapja is hordozta e szenvedély ódiumát. Vadásznaplóm könyvvé formálásának célja, hogy betekintést engedjen a hetvenes-kilencvenes évek vadászati viszonyaiba, a világom közepébe, Ivánbattyán környékére. Írásaimban reményeim szerint tetten érhető a természet egésze iránti feltétlen szeretetem és a vadak, vadászat iránti mérhetetlen rajongásom, de visszaköszön belőle hivatásom, a szakácsmesterség is. Noha a könyvben hullik vad is szép számmal, talán nem marasztalnak el érte. Mentségemül szolgáljon, az erdőt ugyan mindig nyitott szemmel és szívvel, vadászként, és nem mint turista jártam, s járom ma is, de úgy érzem, amíg a szív dobog, a vadász csak vadászszemmel tudja nézni, látni, láttatni a környezetét. Az egyes vadászatokat mindig különös élményként éltem meg. Ez adja a vadászat szépségét. Ha mindent racionálisan kiszámolva, a megtervezett módon kaphatnánk meg tőle, úgy elveszítené azt a varázsát, amit a számtalan véletlen fon össze felejthetetlen élménnyé, mert most már tudom, hogy majd később ebből kell gazdálkodni, és a még mindig bennünk lakozó, a lelkünket elhagyni nem bíró vadászt táplálni! Ma már többnyire a nappali faláról rám néző trófeáim között vadászok, de újra fiatalnak érzem magam, visszaidézve egy-egy trófea megszerzésének történéseit.”

1956 decemberében hat váci diák indul el a határ felé, hogy a megtorlások elől kimeneküljön az országból. Rengeteg viszontagság után csak a három Király-testvér és egyik barátjuk jut át Ausztriába, ahonnan a testvérek Svájcba kerülnek. Egyikük Mária, aki '56-ban 16 éves volt, közvetlen hangú írásban idézi fel a kalandos határátkelést és az első svájci évek hol küzdelmes, hol derűs hétköznapjait. Megtudjuk, hogyan éltek nyelv és szakmai tudás nélkül, milyenek voltak óragyári mindennapjaik, és hogyan hatott rájuk a svájci mentalitás és a számukra meglepő szokások. A sűrű levélváltásból kiemelt anyai, apai idézetek rávilágítanak a két szülő egyéniségére, s választ adnak arra a kérdésre is, hogy vajon viszontlátják-e a gyermekek Magyarországon maradt szüleiket? A leírás nem regény, hanem igaz történet, amelyet korabeli fényképek és dokumentumok tesznek hitelessé, az édesapa, Király Endre színes akvarelljei pedig művészeti élménnyé.

A példátlan értékű kötet Kosztolányi Dezsőné fiatalkori önéletírását, a Nyugatban közölt, illetve kéziratban maradt, könyvben soha meg nem jelent novelláit, írókról, színészekről, írófeleségekről készült portréit tartalmazza. Az írások többsége megdöbbentő vagy megrendítő. Elsősorban őszintesége miatt. Ifjúkori memoárjában még ma is meglepő őszinteséggel vall egy, a századforduló éveiben gyerekeskedő, budapesti zsidó lány mindennapi gondjairól: családról, szegénységről, szerelemről, szerelmi életről, nőiességének felfedezéséről. Novellái – kordokumentumok, író-, színész és írófeleség portréi még inkább azok. Olykor gonoszak, máskor kötekedőek vagy egyenesen intimek, de mindig hitelesek. Akikről olvashatunk: Ady Endre, Csáth Géza, Móricz, Karinthy, Jászai Mari, Márkus Emilia, Ujházy, Török Sophie, Karinthy Aranka, Móricz Janka, Márai Sándor felesége, Ilonka, Tóth Árpád felesége és még sokan mások. A Nyugat világa, egy nagy történelmi időszak irodalmi és nem csak irodalmi élete, annak hétköznapjai elevenednek meg előttünk egy szemtanú, egy élő tanú emlékirataiból.

Még a legsötétebb időkben is – és főleg akkor – helye van az erőnek és a bátorságnak. Leon Leyson volt az egyik legfiatalabb, aki Oskar Schindler listájának köszönhetően élte túl a holokausztot. Leon Leyson (eredeti neve Leib Lejzon) csupán tízesztendős volt, amikor a nácik megszállták Lengyelországot, és családjával együtt be kellett költöznie a krakkói gettóba. Hihetetlen szerencsével, kitartással és ügyességgel Leyson túlélte a második világháborút, és elviselte az ördögien gonosz plaszówi lágerparancsnok, Amon Göth kegyetlenségét. Végül egy bátor és mindenre elszánt férfi, Oskar Schindler volt az, aki megmentette Leyson, valamint szülei és két testvére életét azzal, hogy az ő nevüket is felvette azoknak a munkásoknak a listájára, akiknek a gyárában kellett dolgozniuk. Ez a névsor vált Schindler-listájaként híressé. Leon Leyson elbeszéléséből hiányzik a gyűlölet és a bosszúvágy. A visszaemlékezés tökéletesen megragadja annak a fiúnak az ártatlanságát, akinek hihetetlen borzalmakat kellett túlélnie. A méltóság és a remény könyve ez, mely regényes formában tárja az olvasó elé az elképzelhetetlent.

Amikor Márai 1952 áprilisában megérkezik New Yorkba, nemcsak földrészt, hanem „életet” is cserél. Nápoly után New York több mint kihívás – valóságos környezet-, életforma- és civilizációváltás. Az „újságba író” Márai két évtizedes Amerika-képe alapjaiban változik meg az új élethelyzettel, amikor szembesül az Újvilág közönyével. A Márai Irodalmi bedekkersorozat legújabb darabja az író amerikai emigrációjának éveit, a New Yorkban és San Diegóban töltött negyven esztendőt mutatja be. A képes füves könyv írásaiból rakja ki az író Amerika-mozaikját: az ismert és kevéssé ismert szépirodalmi idézetek mellett számos, eddig nem közölt tárca- és levélrészlet, úti rajz és rádiós jegyzet mutatja be az ötvenes évek és a hidegháborús időszak Amerikáját, illetve Márai viszonyulását annak kultúrájához, eszményéhez és világképéhez. Mi dolga a világ e szegletében egy emigráns írónak, egyáltalán, mit tehet az európai író, aki Amerikában él? Évekig hallgatásba burkolózik, másfél évtized után pedig visszatér Európába, hogy aztán újra Amerikában, a nyugati parti San Diegóban telepedjen le – ezúttal végleg. Az út- és honkeresés viszontagságainak különleges lenyomata az Amerika délibáb, amelyben a szépíró, közíró és publicista Márai tematikus sorait olvashatjuk – páratlan fotóanyag kíséretében. A sorozat korábbi darabjai: Budán lakni világnézet; Régi Kassa, álom; Itália életérzés.

Nápoly és Salerno, Amalfi és Formio, Positano és Castellammare: az emberséges dél olaszok vidéke. Néhány helyszín csupán, de árulkodó nevek: Márai szerelmes földrajzának legkedvesebb állomásai ezek Itáliában. Az író hol önszántából vándor e tájon, hol idegenként, kényszerből tartózkodik itt – igaz, az emigráció idejében választása nem véletlenül esett erre az országra. Nápoly a legemberségesebb helyek egyike, az európai kultúra bölcsője, Salerno a rideg és légkör nélküli New York után öregkori menedék, a megnyugvás és alkotás éveit jelenti. Márait rabul ejtette Itália szépsége, kulturális-szellemi gazdagsága, és itt érezte magát leginkább otthon emigráns hányattatásának évtizedeiben.

Olaszország kitörölhetetlen élmény. Az egyszerre régi és új ország lépten-nyomon ajándékokkal lepi meg az embert. Húsz éve történt, hogy Frances Mayes átlépte itáliai lakhelye, a Bramasole küszöbét. A ciprusok szegélyezte sétányok, a piazzák pezsgő élete, a román stílusú puritán templomok, a konyha és a gazdag történelem csábították Olaszországba. Öt csodálatos könyvet ihletett meg gasztronómiai, építészeti és kulturális élményekkel teli élete a Cortona melletti házban és utazásai során. Az írónő sorsa összefonódott Toszkánával, ahol igazi élet lakozik a városok vastag kőfalai között. Mélyen személyes hangvételű új memoárjában Frances Mayes ismét megosztja az olvasóval mindennapi életét az imádott Bramasoléban, valamint új szerzeményükben, az eldugott hegyi városka szélén megbújó, 13. századi mesebeli házikójukban. Az írónő új könyvéből ezúttal sem hiányoznak a receptek, hiszen házukban a friss alapanyagokból készült finom étel egyenlő az élettel. Miközben megismerkedünk Luca Signorelli festészetével, megtudjuk, hogyan készül a tégla alatt sült csirke, a fehérbabpüré fűszeres garnélarákkal, a cukkinis palacsinta és az elmaradhatatlan osso buco. Buzsicsné Szabó Eszter könyvtáros ajánlásával.

„Amikor visszapillantok a gyerekkoromra, nem is értem, hogyan éltem túl. Természetesen nyomorúságos gyerekkorom volt – a boldog gyerekkor egy hajítófát sem ér. A szokványos nyomorúságnál persze rosszabb a nyomorúságos ír gyerekkor, de még ennél is sokkal rosszabb a nyomorúságos ír katolikus gyerekkor” Így kezdődik Frank McCourt regényes memoárja, melyről amerikai méltatója a következőket írta: „McCourt sajátosan lírai és sajátosan ír hangja többek között James Joyce-ot idézi. Ugyanolyan elragadó és ugyanolyan jókedélyű. De ahogy McCourt és társai a nyomorral küzdenek, abban van valami bátor drámaiság, ami közelebb áll a mi korunkhoz. Ezek az emberek soha nem merülnek el az önsajnálatba (nem engedhetik meg maguknak), soha nem vész ki belőlük a tűz. McCourt nevét csupa nagybetűvel fogják beírni az emlékiratok nagy könyveibe.” Frank McCourt a világválság sújtotta Brooklynban látja meg a napvilágot, frissen Amerikába emigrált, ír szülők gyermekeként, majd az írországi Limercik nyomornegyedeiben nevelkedik. Édesanyjának, Angelának nincs miből ennivalót vennie a gyerekeinek, mivel az apa, Malachy csak nagyritkán dolgozik, s ha igen, akkor is elissza amit keres. A léha, felelőtlen és megbízhatatlan apa csupán egyvalamit tud nyújtani gyermekének: a történetet, a mesét. Franknek az életet jelentik apja meséi Írország megmentőjéről, Cuchulainről, és az Angyalról, aki a kisbabákat hozza az édesanyjának. Talán a történeteknek, a meséknek köszönhető, hogy Frank túléli a viszontagságokat. Pelenka helyett rongyokba bugyolálva, egy disznófejnek könyörögve a karácsonyi vacsoráért, az út szélén lehullott széndarabok után kutatva tűrni a nyomort, az éhezést, a rokonok és a szomszédok közömbös kegyetlenségét – azért él, hogy elmondhassa a saját meséjét, ékesszólóan és megbocsátón.

El tudnak Önök képzelni egy magyarórát, ahol ételrecepteket énekelnek a gyerekek? Ahol zeneművé komponálják az irlandi ürügulyást meg a reggeli kolbászos rántottát? Nem ahhoz kellene inkább ragaszkodni, hogy mindennap hozzák magukkal a tankönyvüket, annak érdekében, hogy a mélyebb jelentésekre vadásszanak, azok után kutakodjanak? Ha eddig nem tudták volna elképzelni ezt, Frank McCourt könyve nyomán akár még kedvet is kaphatnak hozzá, hogy kipróbálják. Az eredmény ugyanis lenyűgöző, s nemcsak azért, mert senki nem marad éhes az óra végén. Az ír származású Frank McCourt 66 éves volt, amikor megírta első regényét, amely rövid idő alatt hatalmas világsiker lett, sőt film is készült belőle. A gyermekkoráról szóló Angyal a lépcsőn című első kötetet három év múlva követte a De!, az Amerikába való beilleszkedés regénye, amely szintén nagy visszhangot váltott ki világszerte. A tanárember című önéletrajzi művében McCourt finom eleganciával és fergeteges humorral eleveníti fel azokat az eseményeket, amelyek a tanítás közben őt és tanítványait érték, s amelyek mindannyiuk számára életre szólóak maradtak. McCourt tanári módszerei finomak, irigylésre és követésre méltók, legyen az iskola és az osztály bárhol a világon. McCourt szerint a középiskolai tanár egyszerre jutasi őrmester, rabbi, váll (amelyre a diák ráborulhat, hogy kisírja magát), fegyelmező erő, énekes, másodrangú tudós, irodai adminisztrátor, bíró, bohóc, tanácsadó, divatdiktátor, karmester, sztepptáncos, kollaboráns, tökfej, pszichológus, sőt az utolsó csepp a pohárban. Pedagógusok számára McCourt könyve kifejezetten kötelező olvasmány!

Regényem családi történet – leginkább a New York-i éveké –, elmesélem, mi is történt apámmal és anyámmal. És bevándorlási történet is: Mit kezd az ember egy másik kultúrával? Leszáll a hajóról New Yorkban, és meg kell küzdenie New Yorkkal. És meg kell küzdenie Amerikával. És ha az ember olyan készületlen, mint amilyen én voltam, ez nem könnyű feladat. Ráadásul nem voltam középosztálybeli, és nem voltak iskoláim. Sokféle akadályt kellett leküzdenem, de nagy kaland volt.

Ez a könyv az Amerikai Haditengerészet különleges hadműveleti alakulatainak harcosairól szól, akik – ha kell, súlyos sérüléssel vagy nyomasztó túlerővel dacolva – minden veszedelemmel farkasszemet néznek. Az események – iráni és afganisztáni titkos bevetés, egy pilótanő kimentése a tálibok és pastuk fogságából – a képzelet szülöttei, de tényleges titkos bevetéseken alapulnak.

Andy McQuade sorsa rettenetes: szadista, alkoholista apja ütötte, verte, és borzalmas lelki kegyetlenkedéseket követett el vele szemben. Tizenkét éves korában már látta, hogy ő is, családja is eleget szenvedett. Saját életét, anyja és öccsei életét féltve, a családon belüli erőszak kínjait hosszú évekig viselve és elmenekülni képtelenül (mert a fenyegetés szerint, ha elmenekülnek, apjuk levadássza és megöli őket) Andy arra a következtetésre jut, hogy csak egyetlen megoldással biztosítható a család biztonsága. Ezért egy késő éjszakai órán az ijedt fiú baltát fog, és lecsap vele apja fejére. A könyv a családon belüli erőszak által tönkretett gyerekkorról szóló bátor, lenyűgöző és perzselően őszinte történet. Az erő, a kitartás és a remény története; egy ember feláldozza magát családjáért, és próbálja feldolgozni ifjúkorának szörnyű jeleneteit.

"…Másnap az állomás bougainvillea-bokra mellett vártam a tízórai Micheline-re, ami Tillie-t is elvitte. Hajadonfőtt, a legviseltesebb öltönyömben, kezemben a kis fekete bőrönddel egy voltam a mozgósítottak közül. A világos vonatfülkében halálos csendben ült a sok barnára sült, fényes, fekete hajú fiatalember. Nekem is szorítottak helyet. Lenyújtottam a kezem, Louve a peronon állva megcsókolta, gyönyörű szemében könnyek csillogtak. Elindultunk. Louve a kezemet szorongatva futott még pár lépésnyit. Aztán felharsant a Micheline furán vidám kürthangja, és eltűnt a bougainvillea lila virága. Beléptem hát a történelem sűrűjébe" – ér véget (szakad félbe?) a szöveg, melyet Robert Merle több mint fél évszázadon keresztül titokban tartott, s amelyről, Merle legelső irodalmi alkotásáról tehát, sokmilliós olvasótábora így 2004-ben bekövetkezett haláláig mit sem tudhatott. A megkapó atmoszférájú kisregény a háború, a német hadifogság poklából visszatekintő, irodalmi igényű visszaemlékezés a máris messzi múltba hulló utolsó békeév, 1939 baljóslatúságában is nagyszerű nyarára. A későbbi nagy Merle-regények alaphelyzete ez: a személyt pusztán eszközévé tárgyiasítani akaró történelem, és a vele való egyenlőtlen küzdelemben őrlődő – edződő? – ember meséje.

Ez a könyv nem egy tipikus történet a rákról, nem megható, szívbe markoló vagy lírai. Ez a könyv egy 33 éves lány igaz története, aki immár negyedik éve küzd a méhnyakrákkal. Egy valódi, hús-vér ember vallomása az élet olyan kérdéseiről, amikről nem szoktunk beszélni. Szükségletekről, szexről, szenvedésről és vidám pillanatokról, feladásról és talpra állásról. Arról, hogyan lehet akár két sztómával is teljes életet élni, hogy miért fontos a testünk ismerete és az önvizsgálat, vagy hogy mivel segítheti és mivel nehezítheti a környezet egy rákos beteg életét. Dóra csatája még tart, de egy dolog már eldőlt: ő élni akar, és ezért bármit hajlandó megtenni. Mittelholcz Dóra több mint egy évtizedes újságírói múltja már bizonyította írói kvalitásait, a könyv műfajával azonban korábban nem próbálkozott. Barátai unszolására vállalta, hogy papírra veti küzdelmét a méhnyakrákkal. Célja ezúttal is ugyanaz, mint újságíróként: az emberek tájékoztatása és motiválása, csak most nem a mások példáján, hanem a saját személyes történetén keresztül. Vannak pillanatok az életben, amikor az ember kénytelen elgondolkozni, hogy mit is jelent valójában erősnek lenni. Vajon akkor vagyok erős, ha vállalok megint egy nagyműtétet, amiről egyelőre semmit sem tudunk, de benne van a pakliban, hogy utána már tényleg csonka leszek? Fogalmam sincs, hogy azt fel tudnám-e dolgozni valaha. Arról nem is beszélve, hogy újra hihetetlen szenvedéseknek tenném ki magamat és a családomat is, akiknek megint rámenne az összes szabadsága, hónapokig megint nem élhetnék a saját életüket… Vagy akkor vagyok erős, ha inkább megkímélek mindenkit, és azt mondom: köszönöm, ezt már nem kérem? Emelt fővel elfogadom, hogy nekem ennyi adatott meg, az utolsó pillanatig megpróbálok boldogan élni, és nekik is szép pillanatokat szerezni…

1940 nyara… Anglia Dunkerque után nehéz napokat élt át: folyik a légicsata, a német tengeralattjárók egymás után küldik a tengerfenékre a brit gőzösöket és hadihajókat, az expedíciós erők úgyszólván egész felszerelése ottveszett Franciaországban, mindössze annyi maradt, amellyel egy hadosztályt fel lehet szerelni. Erre a hadosztályra, s parancsnokára bízzák annak a partszakasznak a védelmét, ahol a német inváziótól a legjobban lehetett tartani. A hadosztály parancsnoka Montgomery tábornok, egy sokgyermekes anglikán lelkész fia, akinek egy nem előkelő, grófsági ezredből elindulva példátlan szívóssággal sikerült felküzdenie magát a vezérőrnagyi rendfokozatig. És itt kezd felfelé ívelni katonai pályája. Ő is ott volt Franciaországban, egy hadosztályt vezényelt. Levonta a kudarc tanulságait, és példátlan módszerességgel, következetességgel látott munkához. Churchill, a háborús kormány miniszterelnöke megszemlélte a partszakaszt. Tetszettek neki az ott látottak, a parancsnok is megnyerte rokonszenvét Montgomery ezután egyre nagyobb feladatokat kapott az ország védelmének megszervezésében. Amikor mozgásba jött a Közel-Kelet, Rommel Afrika-hadteste sorozatos csapásokat mért az angol 8. hadseregre és a Nílus deltáját fenyegette, Montgomery addigi sikerei alapján kinevezik a már-már visszavonulni készülő 8. hadsereg parancsnokává. És Anglia nem csalódott a tábornokban. Az alameini győzelem, amelyet Churchill az első világháború cambrai csatájához hasonlított, véget vetett az angolok kudarcsorozatának, és szertefoszlatta Rommel legyőzhetetlenségének mítoszát. „Húzzátok meg a harangokat! A 8. hadsereg előrenyomul.” – táviratozta Alexander tábornok, a közel-keleti főparancsnok Churchillnek 1942. november 6-án. Elhárult a Nílus deltáját fenyegető veszély, megkezdődött az ellenség üldözése és megsemmisítése. A baszk sapkát viselő tábornokot, akit akkor már mindenki csak „Monty”-nak nevez, szárnyra kapja a hír. Az egész ország tekintete az alameini győzőre irányul, aki megfordította a hadiszerencsét. A győzelem után rövid látogatást tesz otthonában. Büszke örömmel veszi tudomásul, hogy az emberek felismerik és üdvözlik. Hosszú, kemény munkával, törekvéssel teli út vezetett El-Alameinig, Szicíliáig és Berlinig, és végül a birodalmi vezérkari főnökségig. De ezt mondja el maga a szerző, beszéljen emberi és katonai erényeiről, gyarlóságairól, az életút sikereiről és tévedéseiről, és nem utolsósorban a harci cselekményekről. Emlékirataiból egy nem mindennapi embert ismerünk meg, aki erőfeszítéseivel hozzájárult a közös ellenség, a hitleri Németország felett aratott győzelemhez és Európa felszabadításához a fasiszta zsarnokság alól.

Mekkora hatással bírhat egy állat? Hány ember életét érintheti meg egyetlen macska? Hogyan lehetséges, hogy egy elhagyott macskakölyök megváltoztathat egy kis könyvtárat, megmenthet egy klasszikus amerikai várost, és idővel világhírre tehet szert? Ha választ keresel ezekre a kérdésekre, hallgasd meg az iowai Spencer városka szeretett könyvtári macskája, Könyvmoly Dewey elbűvölő történetét. Dewey története a lehető legkeservesebb módon kezdődik. Alig néhány hetesen, az esztendő legdermesztőbb éjszakáján bedugták Spencer Közkönyvtárának könyvledobójába. Másnap reggel talált rá Vicki Myron, a könyvtár igazgatója, gyermekét egyedül nevelő anya, aki túlélte családi gazdaságuk elvesztését, a fenyegető mellrákot és alkoholista férjét. Dewey azonnal elnyerte Vicki szívét, akárcsak a könyvtár valamennyi dolgozójáét, amikor összeszedte magát, fagyos lábacskáin odatotyogott hozzájuk, és köszönete, szeretete jeléül megbökdöste mindegyikük lábát. Az ezután következő tizenkilenc év során mindvégig elbűvölte Spencer lakosait lelkesedésével, melegével, macskáktól szokatlan alázatával, és mindenek fölött hatodik érzékével, amellyel tudta, hogy ki szorul rá legjobban az ő szeretetére. Ahogy Dewey híre városról városra, államról államra, majd elképesztő módon világgá terjedt, a cica barátnál is több lett: a büszkeség forrása egy közép-amerikai gazdálkodó városkának, amely lassan kilábalt hosszú történelmének legsúlyosabb válságából.

„Nádasdy történetei apró kis semmiségek, vagy éppen a mihozzánk bekopogtató világ általunk is "ismert” nagyságainak emberi vonásai – vagyis minden-minden, amiről egyszerre álmodozik a kamaszfiú és -leány, s a kádári borzalomba beleiszonyodó, itthon maradó magyar. Nádasdynak megadatott mindaz, amiről mi csak álmodoztunk – és ő mégsem bolondult bele. Egy az örök magyar emigrációból – s egy a kevesekből, aki több lett mindettől, miközben megőrizte önmagát."

"(…)A menekült grófnő kegyes-kegyetlen hódító. Határtalanba érkezik visszaútja nincs, hódít, élni akar. Új hazájának lakói Magyarországig nem látnak el. Érintetlenség és bomlás, rebellis generációk briliáns sötétség, félelem, elegancia, lejárt szellemi áramlatok üres hullámverése. A színhely Franciaország, a brutális álommalom, ahol magyarnak maradni menedék, hűnek maradni szabad." (Mészáros Géza)

Nádasdy Borbála könyve arról szól, ami közös mibennünk. A huszadik századról. A századról, amelyben minden elveszett. Elveszett egy ország, elveszett egy élet, elveszett minden bizonyosság, elveszett a hit, elveszett a remény is – és gyakran az sem volt biztos, hogy holnap is fölkel a nap. Arról szól ez a könyv, hogy hogyan veszett el még a kollektív tudat is, és a kollektív emlékezet. S hogy ameddig ezt nem szerezzük vissza, kiszolgáltatottak leszünk, vagyunk, addig mivelünk bármit meg lehet csinálni. Erről szól ez a könyv? Nem. Ez a könyv egy magyar grófnő életéről szól. Erről szól ez a könyv. Persze. Egy magyar grófnő élete a mindannyiunk élete. Ez a kor persze nem kedvez a történelemnek, a történelmi tudatnak, az emlékezetnek. Ez a mi korunk: a történelem ellensége.

Az első és egyetlen emlékirat a második világháborús navaho kódbeszélők egyikétől, akiknek üzeneteit a japánok nem tudták megfejteni. A második világháborúban a japánoknak sokáig az összes amerikai rejtjelrendszert sikerült feltörniük. A tengerészgyalogság vezetése azonban a bevonult navaho indiánokhoz fordult, hogy alkossanak meg egy új rejtjelrendszert.

A szerzőnél néhány éve diagnosztizálták a sclerosis multiplexet, ezt a főleg fiatal nőknél jelentkező akut gyulladásos megbetegedést. Vanda lebénult a fél oldalára, egyik szemére elvesztette látását, és olyan fájdalmakat él át, hogy sírva könyörgött az apjának: ölje meg. Ám megtanulta, hogyan lehet felállni, folytatni, élni. És írni kezdett mindenről, ami egy fiatal nő életének része: szerelmekről, férfiakról, kapcsolatokról, vágyakról és reményekről.

Dr. Nyiszli Miklós 1946-ban vetette papírra borzongató önéletírását a hírhedt lengyelországi haláltáborban töltött időről és az ott végzett kényszerű foglalatosságáról. A szerző a túlélést a szakmájának köszönhette, orvos volt, és ráadásul Németországban végzett, kiváló szakmai tapasztalattal, tudással rendelkezett, ez elősegítette, hogy Dr. Mengele „kiválasztottja” legyen. Megjelent Dr. Mengele boncolóorvosa voltam címmel is. Osvald Éva könyvtáros ajánlásával.

Egy bagoly, egy lány és a szeretet különös története „A ragaszkodó, különleges, vidám és bölcs Wesley feltárja előttünk a Bagolymódit – valamint az Istenhez és a kegyelmi állapothoz vezető utat.” Sy Montgomery, a The Good Good Pig szerzője Stacey O’Brien biológus 1985-ben, Valentin napon ismerte meg a négynapos gyöngybagolyfiókát – és a végzetes találkozás bámulatos, 19 évig tartó kapcsolattá nőtte ki magát. A szárnyideg-károsodott kisbagolyról megállapították, hogy soha nem tud majd tökéletesen repülni, és egyedül nem maradna életben a vadonban. O’Brien, a caltechi bagolylaboratórium fiatal asszisztensnője azonnal beleszeretett a szerencsétlenül járt bagolyfiókába, és magához vette a madarat. A humoros és megrendítő Wesley, kedvesem kettejük két évtizedes, drámai kapcsolatát meséli el. O’Brien szeretettel, ugyanakkor a tudós szemével, intenzíven és közvetlen közelről kezdte tanulmányozni Wesley fura szokásait – és egérdiétára fogta a baglyot, így szakmányban volt kénytelen beszerezni a rágcsálókat (a madár 28 000-et fogyasztott el életében). Ahogy Wesley cseperedni kezdett, O’Brien, akárcsak egy büszke szülő, minden életszakaszban megörökítette a magatehetetlen pihecsomóból játékos, félszeg kamasszá, majd gyönyörű, arany-fehér macsóvá serdült baglyot, akinek szív alakú arca és rendkívüli személyisége meghazudtolta félméteres termetét. Stacey és Wesley kapcsolata akkor mélyült el igazán, amikor a biológusnő felfedezte Wesley individualizmusát, rejtett érzelmeit és játékos természetét, amely azonban bármikor átcsaphatott erősen védelmező magatartásba – bár Stacey nagyon örült volna, ha Wesley nem üldözi el az udvarlóit! O’Brien a tekintélyes kutatói közösségbe, a tudományok Roxfortjába is bepillantást enged, ahol a bentlakó baglyok néha szabadon repdesnek az irodák között, a kissé különc, ám sziporkázó elméjű tudósok pedig – az állatszeretet jegyében – minden energiájukat az állatok tanulmányozásának és istápolásának szentelik. Ahogy O’Brien egyre közelebb kerül Wesley-hez, jelentős felfedezéseket tesz a baglyok viselkedésével, intelligenciájával és kommunikációjával kapcsolatban, majd a jellegzetességek leírásához bevezeti a „Bagolymódi” kifejezést: Wesley nem tűrte a hazugságot, elvárta, hogy Stacey betartsa az ígéreteit, és feltétel nélkül tudott szeretni, bár a duzzogás sem állt távol tőle. Amikor O’Brien súlyosan megbetegedett, a bagoly ragaszkodása és bátorsága ugyanúgy megmentette őt a haláltól, ahogy annak idején ő mentette meg a kiszolgáltatott madárfióka életét. A gyönyörű fotókkal illusztrált Wesley, kedvesem lebilincselő, szívmelengető, humoros történet egy bonyolult lelkületű, érzelmes lényről, aki képes logikusan gondolkodni, játszani, és – ami a legfontosabb – hűségesen szeretni. Ajánljuk minden állatbarátnak. Stacey O’Brien biológus a vadállatok viselkedésének specialistája.

A társadalom legmagasabb régióiban, a nagyúri pompa és luxus körülményei közt zajlik, és egy olyan társadalmi réteg – a magyar arisztokrácia – életmódjába, szokásaiba enged bepillantást, amely immár közel fél évszázada letűnt történelmünk színpadáról. Ilyen értelemben tehát izgalmas tudósítás a múlt eddig föltérképezetlen tájékáról, fontos adalék a minél teljesebb nemzeti önismerethez. De nem mindennapi fordulataiban sem: Odescalchi Eugénie hercegnő hosszú élete során – még a múlt században született és a 80-as évek derekán halt meg – olyan utat járt be, melyben az emberi sors forgandóságának antik-tragikus felfogása ölthetne testet: ez az út a császári udvar és a főúri kastélyok mesebeli világától a nincstelenség – a fűtetlen szoba és a krumpliföldeken böngészett ennivaló – keserves valóságáig vezetett, mégsem peszimizmust sugall, hanem az emberi tartás és méltóság megőrzésének fölemelő tanulságát. Ezért érdemes rá Odescalchi hercegnő, hogy élete ne merüljön feledésbe, írása ne maradjon olvasatlanul. Pánczél Edit könyvtáros ajánlásával.

Az iráni uralkodóház titkai, avagy az iráni sah unokaöccsének elképesztő sorsa. A kuriózum könyv 2011 őszén jelent meg Franciaországban, a szerző szülőhazájában. Az 1941-ben, Párizsban francia anyától és egy ott állomásozó német katonaorvostól született Christian nagyon is későn szerez csak tudomást az eredendő „bűnről”, amelynek létezését köszönheti. Mikor ötéves lesz, sugárzóan szép anyja feleségül megy az iráni sah öccséhez, Ali-Reza Pahlavi herceghez, a császári hadsereg századosához. Ali-Reza saját gyermekeként ismeri el Christiant, aki így a perzsa korona potenciális várományosa lesz… Tízéves korában a „kis fritzképű francia fattyú” családjával Párizsból Teheránba költözik, ahol a sah udvarában alaposan belekóstol a keleti kényelembe, és a perzsa főváros kozmopolita aranyifjúságának életét éli egészen az 1979-es iszlám forradalomig… A memoár, amelyet az olvasó a kezében tart, egyszerre kor- és családtörténet, fotó a hidegháborús időkről és bepillantás az iráni uralkodó elit mindennapjaiba. Christian Pahlavi írásában mesterien elegyedik az elegancia és a humor, tanúságtétele segítségével jobban megérthetjük ezt a titokzatos és hermetikusan zárt országot, Iránt. Christian Pahlavi ma Nizzában él, abban a házban, amelyben 1904 tavaszán Jókai Mór utolsó regényét megírta. A ház falán emléktábla áll… Pánczél Edit könyvtáros ajánlásával.

Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítési és 1956-os naplója könyvszenzáció a javából. Azzá teszi a naplóíró személye és a napló tartalma egyaránt. Andrássy Borbála Pallavicini György őrgróf, az egyik legnagyobb tekintélyű magyar arisztokrata felesége volt és a „vörös grófnö", Andrássy Katinka édeshúga. Legidősebb fiát, Györgyöt antifasiszta nézetei és tevékenysége miatt a németek elhurcolták Dachauba, ahonnan csodálatos módon épségben visszatért, hogy azután soha többé ne térjen vissza Szibériából, ahová az oroszok hurcolták el 1946-ban. Másik fia Pálinkás Antal néven a néphadsereg tisztje lett, páncélos őrnagy; 1956. október végén ő hozta Budapestre a tankján Mindszenty hercegprímást, a parlament egyenes utasítására. Ezért a „szörrryű bűnéért" – noha fegyver soha nem volt a kezében – 1957-ben fölakasztották. De a naplóíró anyai sorsánál nem kevésbé megrázó saját sorsa sem. Ő is végigjárta azt az utat, amit osztálya számára századunk keservekkel és keserűséggel terhes magyar történelme kijelölt: a mesés jólétből és kivételezettségből egyszeriben még a zsellérsors nyomorúságánál is mélyebbre hullott. Nemcsak megfosztották minden vagyonától és kiűzték otthonából, hanem emberi mivoltában is megalázták és meggyalázták, puszta létében is fenyegették. Mégis, mint osztályának számos tagja, ő is képes volt a legnagyobb megpróbáltatások idején is megőrizni emberi tartását, benső derűjét. Naplója, amelynek első része az 1951 májusa és 1953 októbere közötti időszakot öleli át, egy erős, ugyanakkor minden szépre fogékony lélek megnyilatkozása. Ezt a két és fél esztendőt Andrássy Borbála a Tisza menti Besenyszög közelében lévő Fokorupuszta egyik „kulák"-tanyájára kitelepítve élte át, a padlásföljáró alatti kis kamrában, ahol legsűrűbben az egerek látogatták. Panaszszót emiatt mégsem hallunk tőle; csak a rendőrség gonosz vegzatúrája az, ami elkeseríti, még inkább fölháborítja. A mindennapok eseményeiből és a hozzá fűzött reflexiókból érzékletesen és színesen rajzolódik ki a puszta élete, sorstársai és kuláknak bélyegzett házigazdái keserves küszködése. A tájat és embereit a festő szemével látja és láttatja-természetleírásai a magyar irodalom legszebb Alföld-képeivel vetekszenek. A kötet második részét kitevő 1956-os napló egy hazája és népe sorsáért aggódó, sokat átélt ember beszámolója az októbert megelőző hónapok történéseiről és a forradalom lázas napjairól. Elégikus búcsú mindattól, ami egykor Andrássy Borbála életét jelentette. Pánczél Edit könyvtáros ajánlásával.

Egy fiatal vidéki lánynak a 80-as évek derekán mozgás- és értelmi sérült gyermeke született. Bántalmazó férje oldalán küzdött kitartóan a családja boldogságáért, de harca kudarcra volt ítélve. Pánczél Edit könyvtáros ajánlásával. Azóta eltelt több mint harminc év, a lányból asszony lett, de nem sikerült feldolgoznia az átélteket. Ezért kezdett blogot írni, amit rövid időn belül százezrek olvastak. Péterfy-Novák Éva története a veszteség utáni továbblépésről és az elfogadás folyamatáról szól egy olyan korban és közegben, mely sem a hibát beismerni, sem a mássággal együtt élni nem akar.

SZOMÁLIAI KALÓZOK, AZ AMERIKAI HADITENGERÉSZET SEAL-EGYSÉGEI ÉS VESZÉLYES NAPOK A TENGEREN Az a nap egy szokásos munkanapnak indult az ötvenhárom éves Richard Phillips, az amerikai lobogó alatt hajózó Maersk Alabama teherhajó kapitánya számára. Aztán minden megváltozott, amikor felfegyverzett szomáliai kalózok szállták meg a fedélzetet: öt napig tartó megpróbáltatás következett. A kapitányt végül az amerikai haditengerészet SEAL-egységei mentették meg. Míg az esemény kimenetele egy pillanatra sem volt kétséges, a majdnem egy teljes hétig tartó fogság megpróbáltatásainak félelmetes részletei mind ez idáig rejtve maradtak. Amikor a kalózok megszállták a hajóját, a kapitány mindent megtett, hogy megvédje a személyzetet. Ám a kalózok elrabolták, és ő minden erejét összeszedte életben maradása érdekében. „Éppúgy csodálom a kapitány bátorságát és személyzetével való önfeláldozó törődését, mint honfitársaim. Bátorsága példaértékű minden amerikai számára.” Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnökének szavai 2009. április 12.-én, Phillips kapitány kiszabadítása alkalmából.

A 12 éves Martint egy ritka és kíméletlen betegség támadta meg. Először elvesztette a hangját, később kómás állapotba került, majd kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok tanácstalanok voltak. Martin aggódó szüleivel közölték, hogy egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében a kisfiú értelmi képességei egy csecsemő szintjére zuhantak vissza, és legfeljebb 2 éve van hátra. Egy súlyosan beteg gyermekekkel foglalkozó intézménybe utalták, miközben Martin látszólag fel sem fogta mi történik vele. Nem beszélt, még csak nem is pislogott. Amit azonban senki nem sejtett, hogy a mozgásképtelen test börtönében egy érző és gondolkodó fiú lakott, élve eltemetve… Martin szülei az orvosok ítélete ellenére sem adták fel a küzdelmet. Mindent feláldoztak, hogy újra mosolyogni lássák az egykor eleven és tehetséges gyermeküket. És a csoda megtörtént. Tíz évvel később Martin teste lassan „felébredt" hibernált állapotából, és ami még meglepőbb, kiderült, hogy a fiuk értelmes, gondolkodó felnőtt lett. Gyermek és férfi egyszerre, két lélek egy testben, aki nem emlékezett a betegsége előtti időkre, de a számítógép segítségével újra megtanult beszélni. Azóta megtalálta élete szerelmét, megnősült és sikeres vállalkozást indított. Mert élni jó, és a csodák megtörténnek, ha hiszünk bennük! A Néma üvöltés végtelenül megható, őszinte és lélekemelő vallomás egy csodás felépülésről és a szeretet erejéről. Martin újjászületésének igaz története fontos üzenet minden érző ember számára, hogy értékeljük saját életünk minden percét, és az emberi akaraterő csodáját.

Köszöntelek a valóság és az igazság könyvével a kezedben. A könyv rólam szól, hogyan sikerült az életemben feljutni a boldog vagyok hegytetőre, és onnét egy nagyot esni, amíg azt nem vettem észre, hogy az életem a tét. Olvashatsz sportról, tragédiáról, megérzésről, tanulságról, társadalmi hibákról, és rengeteg jótanácsról. Izgalmakkal teli történet, beszélgető, közvetlen stílusban, hogy minél jobban átlátható legyen, mit szeretnék közölni az olvasóval.

„(…) szívesen kérnék bocsánatot Polcz Alaine-től azokért a kegyetlenségekért, amelyeket az orosz katonák, később meg a szovjet pártfunkcionáriusok, a KGB-emberek műveltek a magyar földön, és másutt is. (…) Az Asszony a fronton c. regény orosz nyelvű fordításának megjelenése után talán többen érzünk majd bűntudatot. A bűntudat pedig: mégiscsak az első stádiuma a lélek nemesedésének, gyógyulásának.” (Jurij Guszev)

Egy londoni férfi és pénz, nők, luxusverdák és drogok. Amennyi kell. Sajátos karrier a kisebb balhéktól a durva akciókig. Erőszak és fegyverek, piszkos üzletek minden mennyiségben. S aztán egy nap, húsz évvel ezelőtt történt valami, ami megváltoztatta John Pridmore életét. Azóta lépésről lépésre, időnként elakadva, de mindig újrakezdve bejárta az utat, mely az alvilágtól Isten közelébe vezette. Világszerte milliók hallották már tanúságtételét, mellyel ma is azoknak szeretne segíteni, akik hozzá hasonlóan felismerték életük pusztító erejét. John Pridmore igaz története annak példája, hogyan lehet gyökeresen változtatni, úgy, hogy abból élet fakadjon. Feltéve, ha… Nos, erről szól e könyv. Buzsicsné Szabó Eszter könyvtáros ajánlásával.

A könyv Regőczi István atyának az Isten, haza és család szolgálatában leélt életének nehéz, de csodálatos és követésre késztető története. Nemcsak iskolásoknak, de mindenkinek kötelező olvasmány! Szántó Konrád ferences atya így ír a könyvről: Regőczi István atyát 1947 óta ismerem. A könyvét kézbe vevő olvasó annak a vándorembernek önéletrajzában gyönyörködhet, akinek – mint általában a vándoroknak – bőven volt része az élet különféle megpróbáltatásaiban, de felemelő örömeiben is. Ifjúkorában az apostolok lován jutott el Belgiumba, ahol gyermekként rövidebb ideig már tartózkodott, hogy Krisztus hívásának engedve szemináriumba lépjen, majd pappá szenteltesse magát. Első miséjét követően hazatért. Mindenütt, ahol megtelepedett, első dolga volt templom vagy kápolna építése, hogy híveivel együtt a közöttünk lakó Krisztusból meríthessen erőt. Az örökmécses hét helyen történt meggyújtása után vagy azzal párhuzamosan több helyen árvaházat is létesített. Hogy a rászorulókat a legszükségesebbekkel elláthassa, naponta nemegyszer 50-60 kilométert biciklizett és koldult, viselve a kenyér helyett kapott megaláztatásokat. Püspöke Pestszenterzsébetről hamarosan Kis-Vácra helyezte, ahol a templomon és egyházközségen kívül 240 árvát befogadó intézetet is alapított. Mivel gyermekeihez az árvaház feloszlatása után is ragaszkodott, 1949-ben internálták. Ezenkívül még háromszor vették őrizetbe. A legutolsó során börtönre ítélték, mert egyik könyvét Belgiumban engedély nélkül merte megjelentetni. Alig szabadult, gyermekmentő munkásságát igyekezett tovább folytatni. Máriabesnyőn létesített 60 árva számára otthont, majd Máriaremetén családi házában kezdett árvákat nevelni. Házát később Lékai bíboros úr rendelkezésére bocsátotta, aki aggok otthonává alakíttatta át. Egyik szobrászművésszé lett növendéke márványból faragta ki a „magyar Pietà”-t, amelyik Lourdes-ban áll, István atya köszönetet mondó hálatáblájával. A hálaadás és a köszönetet mondani tudás István atya lelkületének egyik legjellemzőbb vonása. Szüntelenül hálát mond Istennek az általa nevelt 10 papért, a 7 templomért, a 300 igaz emberré formált árváért, a flamand nyelven írt és Belgiumban hatalmas sikert ért 5 könyvéért, a Krisztusért viselt bilincsekért, hálát mindenért. Hálaimájához mi is csatlakozunk, és megköszönjük Istennek, hogy ilyen nagyszerű embert és papot adott egyházunknak és magyar népünknek. Buzsicsné Szabó Eszter könyvtáros ajánlásával.

John Robison egészen kiskora óta vágyott arra, hogy az emberek szóba álljanak vele és minél többen vegyék körül. Különc szokásainak köszönhetően azonban – kerülte a szemkontaktust, előszeretettel mondott illetlen vagy nem oda való dolgokat, darabjaira szedte a rádiókat és másfél méteres lyukakat ásott a földbe, amelyekben az öccsét, Augusten Burroughs-t egrecíroztatta – kamaszkorára már mindenki antiszociális csodabogárnak könyvelte el. Negyvenéves volt, amikor az autizmus egyfajta megnyilvánulását, az Asperger-szindrómát diagnosztizálták nála. Ez a felismerés gyökeresen megváltoztatta a magáról és a világról addig alkotott képét. Önéletrajzi ihletésű könyvében Robison megindítóan és helyenként fekete humorral fűszerezve ír az életéről. Arról, miként jutott el oda, hogy a legendás KISS együttes füstokádó gitárjainak tervezőjéből mára felelős munkaadó és családapa lehessen. Különös, tekervényes történet az övé. Helyenként azt érezhetjük, mintha egy másik bolygóról jött volna. Legtöbbször viszont inkább azt, hogy ellenállhatatlanul és mélyen emberi. Folytatása: Nézz a szemembe, fiam

John Robison nem éppen hétköznapi apa. Gyermekkora óta antiszociális csodabogárnak könyvelték el – ezekről az évekről szól előző, szintén a Kossuth Kiadónál megjelent könyve, a Nézz a szemembe –, és negyvenéves volt, amikor Asperger-szindrómát diagnosztizáltak nála. Hogyan él egy férfi, aki folyamatosan összeütközésbe kerül a közösségi lét íratlan szabályaival, és aki képtelen értelmezni más emberek arckifejezését, mozdulatait? És hogyan éli meg az apaságot? Hogyan azonosítja gyermekénél ugyanezt a problémát, és hogyan oldják – vagy éppen nem oldják – meg együtt az ebből adódó problémákat. Előzménye: Nézz a szemembe

1941 tavasza; tombol a második világháború. az észak-afrikai hadszíntéren drámai fordulatok sorozata kezdődik: néhány hét alatt kiűzik Líbiából a diadalmasan előretörő brit 8. hadsereget, ám az rövidesen újra támad, s ismét elfoglalja az olasz gyarmat jelentős részét. Ellenoffenzíva következik, s a német-olasz csapatok 1942 nyarán már a Nílus-deltát, s a Szuezi-csatorna földközi-tengeri kijáratát fenyegetik… aztán 1942 őszén El Alameinnél megvívták a második világháború egyik legvéresebb csatáját… Mi történt ezekben a hónapokban Észak-Afrika földközi-tengeri partvidékén és kietlen, sivatagi tájain? Mi játszódott le a kulisszák mögött? Milyen stratégiai elképzelések vezették a szembenálló vezérkarokat? Mi lett a sorsa a küzdelemben elcsigázott hadosztályoknak? Ezekre és más kérdésekre kap választ az olvasó a hadjárat egyik főszereplőjének, Erwin Rommel német vezértábornagynak az emlékirataiból, melyeket röviddel – állítólag Hitler parancsára elkövetett – öngyilkossága előtt vetett papírra. Musztács Krisztián könyvtáros ajánlásával.

Kairó, 1937. A Franciaországban született, ötéves Colette Rossant megérkezik apja egyiptomi-zsidó családjához, s aztán élete és a történelem úgy alakul, hogy ott is marad, egészen a II. világháború végéig. Nagyszülei házában vidám, pezsgő az élet, a kislány minden tekintetben otthonra lel. Különösen a konyha varázslatos világa vonzza, Ahmed, a szakács bizalmába és szeretetébe fogadja, de Abdullah, Ahmed fia, és Ajsa, a kis szolgálólány is jó barátja lesz. Finomabbnál finomabb egyiptomi étkek egész sorával köt ismeretséget, s most, visszaemlékezéseinek megírása során, eredeti receptek tucatjaival ajándékozza meg az olvasót. Nem mellékesen a régi, azóta teljesen eltűnt Kairóba is meginvitál minket, emberekkel, sorsokkal ismerkedhetünk, azt kívánjuk, hogy még sokáig olvashassunk róluk, miközben alig várjuk, hogy rohanhassunk a konyhába, sült halat kuszbarija mártással, grillezett csirkét sült banánnal vagy angyalhajat dióval és mazsolával készíteni. Folytatása: Visszatérés Párizsba.

Párizs, 1947. A romos főváros kezd feltámadni a háború után. Colette, aki Kairóban vészelte át ezt az időt, visszatér az édesanyjával párizsi nagyanyjához és testvéréhez, ám amint megérkeznek, szórakozni vágyó anyja ismét magára hagyja. A magányos, rémült és boldogtalan kislány a konyhában talál vigaszt, ahol barátságtalan nagyanyja szakácsnője, Georgette veszi a szárnyai alá, és megismerteti a francia konyha örömeivel. Hamarosan már maga is kezdi felfedezni a háború utáni Párizs kulináris gyönyörűségeit: a fokhagymás báránysültet, a tejszínhabos epret, a kesernyés sajtokat, a szószok, ízek kavalkádját. A családi konyha után következnek a párizsi kisvendéglők házias ízei, és a leghíresebb balparti éttermekben kóstolt ínyenc szarvasgombák. Colette ebben a kötetben meséli el, miként keresi a boldogságot, hogy lóg az iskolából, hogy a finomságokért szintén rajongó új mostoha apjával éttermekbe vagy piacokra járjon, és hogy találja meg élete nagy szerelmét tizenhat évesen egy Párizsba látogató szívtipró amerikai fiú személyében. A kivételes sorsú, született mesemondó Colette Rossant Sárgabarackok a Níluson című világsikerű memoárjának folytatása legalább olyan izgalmas, megható és kacagtató történet, mint az első kötet, tele különlegesen ínycsiklandó ételek receptjeivel. Rossant új könyve finom, mint Piaf hangja, vagy egy könnyű francia bor!

Egy esős délutánon Gretchen Rubin a föld legprózaibb helyén, egy belvárosi buszon megvilágosodik. Rádöbben, hogy vánszorog a nap, de rohannak az évek, múlik az idő, ő pedig nem koncentrál eléggé azokra a dolgokra, amelyek igazán számítanak. Ott, abban a szent pillanatban eldönti, hogy rászán egy évet a boldogságára. A Boldogságterv ennek az egy évnek a friss, lenyűgöző nyomon kísérése, humoros, bölcs krónikája. Annak a tizenkét hónapnak a kalandjait meséli el, amikor Rubin az ókori bölcsek, a modern tudomány, valamint a popkultúra tanácsait alkalmazva a boldogságot kereste. A tanulságos, mégis szórakoztató, gondolatébresztő, de lenyűgözően olvasmányos könyv nyomán mindannyian kedvet kapunk életünk megváltoztatásához. Azonnal hozzá akarunk látni, hogy kis lépésekkel nagy változást vigyünk véghez.

„Legelső emlékem az, hogy édesanyámmal meg akarunk szökni. Nem a nyomor elől, hanem a rettegés, a gyűlölet és az erőszak elől. Az ember elől, aki vert és kínzott mindkettőnket, aki az apám volt. Még csak négyéves voltam, így aztán nem tudtam se megvédeni magamat, se visszaütni. Apám szerint semmirekellő, rossz fiú és haszontalan kölyök voltam, aki csak feleslegesen foglalja a helyet. Gyakran mondogatta, hogy a senki fia vagyok. Én elhittem. Úgy nőttem fel, hogy tudtam, rossz és ostoba vagyok, a családunk pedig teljesen hétköznapi." Michael Seed gyermekkora mindennapos megpróbáltatások sorából állt. Éheznie kellett, megkínozták, ötévesen az apja szexrabszolgája lett, és az édesanyja rettenetes öngyilkossága után folyamatosan durva bánásmódnak volt kitéve az iskolában is. A nagyszülei, akik védelmet és szeretetet nyújthattak volna számára, csak tetézték a gondjait szívtelen és számító kegyetlenségükkel, ő pedig éveken át öngyilkos akart lenni. Annak ellenére, hogy az élete ilyen borzalmasan kezdődött, Michael nem adta meg magát, és hihetetlen rugalmasságról és eltökéltségről téve tanúbizonyságot sikeres és befolyásos emberré vált. Egy életen át tartó hallgatás után most már el tudja mesélni a történetét, amely legyen bármilyen megrendítő, ékes bizonyítéka az emberi bátorságnak és annak a figyelemre méltó képességnek, hogy végül győzedelmeskedni tudott az ellopott gyermekkor borzalmai felett. Michael Seed, a ferences rend szerzetes papja három egyetemi diplomát és két doktori címet szerzett. A sztárok papjának is nevezik, hiszen a Parlament ismert alakja. Rendszeresen megfordul a Downing Streeten is, mivel az utóbbi hat miniszterelnökkel baráti kapcsolatot ápol. Egyaránt otthonosan mozog a Vatikánban, London belvárosában, a Buckingham-palotában és a showbusiness világában.

Meghökkentően őszinte önéletrajz a hagymásbab és a pofonok nagymesterétől. Bár westernfilmek hőseként ismerte meg a nagyvilág, Carlo Pedersoli sokkal több ennél: forgatókönyvíró, producer, úszóbajnok, olimpikon. Miután aláírta első hollywoodi szerződését, utolsó vízilabda-mérkőzését a magyar válogatott ellen vívta. Könyvében az immár 81 éves színész, akit 1991-ben a Time a leghíresebb olasznak nevezett, megható öniróniával mesél gyermekkoráról, a sportolóként töltött évekről, arról, hogy hogyan került bele szinte véletlenül a filmek világába, barátságáról Mario Grottival, azaz Terence Hillel, a tengerentúli élményeiről és végül visszatéréséről Rómába. Ki ne ismerné a Nincs kettő négy nélkül, a Kincs ami nincs, a Bombajó bokszoló című filmeket vagy a legendás Piedone-sorozatot! Most eljött az idő, hogy megismerjük az embert a pofonok mögött!

Poirot-t, Agatha Christie teremtményét valószínűleg mindenki ismeri. Agatha Christie a második helyet foglalja el a világon a legtöbb példányban elkelt szerzők listáján. Az őt megformáló David Suchet neve kevésbé ismert, a külseje viszont annál inkább. Ő Poirot. Poirot ő. Suchet hetven tévéfilmben alakította Poirot-t, aki időközben a személyiségének részévé vált. A könyv mindkettejük életrajza. Suchet többször is hangúlyozza, hogy felnőtt élete felét Poirot-val töltötte. Hetekig próbálgatta-alakítgatta a karaktert, kívül és belül. Napokig egy, a farpofái közé szorított érmével járkált, hogy felvegye Poirot tipegő járását, és óraszám hallgatta a francia rádió angol nyelvű adásait, hogy kidolgozza Poirot akcentusát.Suchet Poirotja önálló életre kel: a logika bogaras megszállottja, és a nagyképű és rendmániás kis belga detektív valójában egy magányos és végtelenül együttérző lélek, akire mindig számíthat az, aki bajban van… és Poirot rajongói érzik ezt. Sokuk szerint a világ biztonságosabb és boldogabb hely, ha Poirot jelen van benne. A könyvben számtalan kedves történet, pletyka és anekdota olvasható Agatha Christie-ről, Suchet állandó partnereiről, a forgatásokról, a produkció hányattatásairól és a filmek kritikai fogadtatásáról és még sokminden másról. Ha valaki szereti Poirot-t, könyvben és filmen, akkor ezt a könyvet feltétlenül el kell olvasnia. De azért legyünk óvatosak, mert Poirot szerint: „Esz a David Suchet aszt iszi, ogy ismeh engem, de tehmészetesen nem ismeh. Ő okos, de én bhiliáns vagyok!”

Ez a könyv, pontosabban mostani új kiadása, több okból kivételes állomás írói életutamon: elsősorban amiatt, hogy míg készült, szüntelenül azt éreztem, hasztalan tettem papírra, senkit nem fog érdekelni Szeredás Emerenc, még kevésbé az én nem is valami vonzó arcképemet rögzítő gyónás, mely összetört tükörcserepekből egybetákolt keretbe szorítja az írót és a megsérthetetlen, mégis megsértett igazságot. A mindig is mitológiai személyiségnek érzékelt Emerenc aztán megtette első csodáját: az első kiadás megjelenése utáni héten már nem volt kapható története, a könyv üzenetét, amelynél magánabb magánügy igazán nem volt elképzelhető, személyes ügyüknek vállalták fel azok, akik az írót élete minden buktatóján átsegítették: az olvasók. A sepregető öregasszony, aki ha teheti, mindenki útjából el iparkodott seperni a bajt, veszedelmet, áthágta a magyar határt, alakját éppúgy ismerik német földön, mint az Északi-tengernél vagy Svájcban, a Columbia Egyetem Kelet-európai Arcképek sorozatából holdtükör arcába nézhetnek az olvasni szerető New York-iak. Lakásomat vadidegenek keresik fel miatta, állnak az erkélyemen, ahonnan még látni egykori otthonát, kértek tőlem már fényképet róla és valami emléket Viola kutyáról. Az Európa Könyvkiadó is nyilván Emerenc ösztönzésére döntötte el, hogy mikor újraindítja a szerző életműkiadását, nem a pályakezdő Freskó megjelentetésével teszi, amikor az arénába visszatért fiatal író szenvedélyének lángjai először lobbannak a higgadttá modulált mondatok között, hanem Az ajtó-val, amely alkotója jelenlétét harmincnégy nyelven igazolja vissza a nemzetközi könyvpiacon. Testi anyámnak, Jablonczay Lenkének megépítettem a síremlékét a Régimódi történetben, negyedszázad eltelte után nem hittem volna, hogy lesz még egy kifizetetlen adósságom. De lett, s ennek kiegyenlítése Az ajtó: halott anyám kezéből Emerenc munkától elformátlanodott ujjai vették át legjobb önmagam irányítását. Mindent értett bennem, jobban eltájékozódott életem zilált szálai között, mint én magam. Becstelen adósa volnék, ha én el nem mondtam volna róla azt, amit meg én tudtam.

„Az egész életem oly módon alakult, mintha csak arra találták volna ki, hogy róla ez a könyv megszülessen. A könyv magva, legfőbb üzenete mindaz, ami a belsőnkben történik. Azt is mondhatnám, hogy ez a könyv egy pszichodráma. A lényegét néhány mondatban le lehet írni, de igazán átélni, min megy keresztül valaki, amíg valahonnan eljut valahová a belső felismerések útján, csak lépésről lépésre, hosszú távon, több száz oldalon át lehet, amire aligha akadna olvasó. Mégis, színes epizódokkal, történésekkel meg-megszakítva a különben megemészthetetlennek tűnő, hosszú szöveg változatos olvasmánnyá tehető. Ezért terelték hát sorsomat láthatatlan irányítóim, hogy ennek megfelelő, eseménydús életem legyen.” A világhírű zongoraművész és karmester, Vásáry Tamás önéletrajzának első kötete a kezdetektől egészen a hatvanas évekig vezeti az olvasót. Feltárul benne a harmincas-negyvenes évek fordulójának debreceni gyermekkora, a zongorista csodagyerek első megmérettetései, majd a világháború és a város ostromának az időszaka, később pedig az ötvenes évek kavalkádszerű zenei világa. A kötet második fele pedig már az 1956-ot követő emigráció éveit, illetve Vásáry Tamás első házasságát és a mögötte meghúzódó családi drámát írja le. Ugyanakkor az emlékek és anekdoták hátterében lejátszódik az önismeret drámája is, egy érzékeny és kreatív művész útkeresésének és magára találásának a története. Vásáry Tamás önéletírása izgalmas és magával ragadó olvasmány, amely nem pusztán a zenebarátok figyelmére tart igényt. Vásáry Tamás 1933-ban született Debrecenben. Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész és karmester.

Az üvegpalota főhősét, Jeannette Wallst idealista és makacsul bohém szülőkkel áldotta-verte meg a sors. A négygyerekes család sokáig nomád életet él: az USA dél-nyugati részének szedett-vedett telepein húzza meg magát ideig-óráig. Rex, a karizmatikus, tehetséges apa alkalmi munkákat vállal, és – amikor éppen józan – fizikára, földrajzra és legfőképp a félelem nélküli életigenlésre tanítja gyerekeit. Rose Mary otthon marad, de nem azért, hogy a gyerekekkel törődjön, hanem hogy festegessen és írogasson. Szenvedélyeinek rabja, aki drága idejét nem fecsérli néhány perc alatt elfogyasztható ételek elkészítésére, ha e helyett örökbecsű képeket is alkothat. Amikor a család végképp kifogy a pénzből, és a szülők beleunnak a vándorló élet romantikájába is, abba az Isten háta mögötti bányászvárosba térnek vissza, ahonnan Rex Walls annak idején minden erejével szabadulni akart. Persze itt is iszik, és a sarki fűszeres pénzével együtt napokra eltűnik. A családi gondok csak szaporodnak, a cserbenhagyott gyerekek egymást segítve-védve nőnek fel, és végül megtalálják a módját annak is, hogy elmenjenek otthonról. Jeannette Walls könyve nemcsak annak példázata, hogy minden nehézség ellenére érvényesülni lehet, hanem egyben megindító mese is a feltétlen összetartásról egy olyan családban, amely súlyos hiányosságai ellenére elősegítette azt, hogy a szerző a maga fogalmai szerint tartalmas életet éljen.

A szerző önéletrajzi jellegű írásai, amelyek többnyire az emigráció éveiben születtek, s amelyeket a szerkesztő, első sorban tematikájuk szerint három nagy fejezetbe tagolt. Az első kötetben, a szerző fiának, Wass Huba dandártábornoknak az apjáról szóló kiváló életrajza mellett az Erdélyről és Németföldről szóló, a második kötetben az Amerikával kapcsolatos, illetve az onnan hazagondoló, -látó írások kaptak helyet.

„Vittem már oroszlánokat a Serengeti Nemzeti Parkba, farkasokat az Északi-sarkra és csimpánzokat az afrikai dzsungelbe. Vízisíeltem elefántokkal, merültem víz alá egy oroszlánfókába kapaszkodva, és tértem már ki felém rohanó kafferbivaly elől. Izzadtam a Rudolf-tónál 52 fokban, és dideregtem Alaszkában a rekordhidegnek számító mínusz 65 fokban.” Hubert Géza Wells filográfiája Homoki Nagy István klasszikus állatfilmjével, a kétrészes Cimborákkal kezdődik, és csupa közkedvelt produkciót tartalma, mint például a doktor Dolittle első filmváltozata, az Elza kölykei, az Afrika expressz, a Távol Afrikától, és a Ragadozók. Idomított oroszlánjai, kutyái, csimpánzai és orangutánjai olyan sztárok mellett játszottak, mint Robert Redfort, Meryl Streep, Val Kilmer, Matthew Broderick, Helen Hunt és Ursula Andress. Memoárjába Well legkalandosabb forgatásait, nem mindennapi életének legizgalmasabb eseményeit osztja meg az olvasókkal.

Lengyelül kiadott regényei közül először a Srapnelt foghatják kézbe a magyar olvasók. Wharton ebben saját háborús élményeit írja le néhol már-már sokkoló őszinteséggel, ám az egész művet most is áthatja a szerző finom humora. Hetvenöt évesen visszatekint élete meghatározó élményére, és végre rászánja magát, hogy elmesélje azokat a borzalmakat, amelyekről soha senkinek nem volt képes beszélni. Olyan elemi erővel ábrázolja a háború abszurditását, amellyel csak Az ötös számú vágóhíd vagy A 22-es csapdája versenyezhet. A Srapnel vitathatatlanul kiemelt helyet érdemel mind Wharton életművében, mind a második világháborús irodalomban.

Ezerkilencszáznegyvennégyet írtunk… Az 1933. évi náci hatalomátvételkor ezerévesnek kikiáltott német Harmadik Birodalom ekkor lépett utolsó, tizenkettedik esztendejébe, és az utolsókat rúgta. Erőteljes és természetesen rettentő gonosz rúgások voltak. 1944-ben a német hadak megszállták Magyarországot, s Hitler egyik legbuzgóbb hívének, Eichmannak az irányításával megkezdődött és iszonyatos végkifejlettel be is fejeződött a zsidók deportálása a magyar vidékről. Amelyhez akkor Máramarossziget is tartozott. Innen deportálták sokadmagával az akkor tizenöt esztendős Eliezert. (Később Ellie Wiesel néven lett Nobel Béke-díjas író) Negyvennégy tavaszán Birkenauba hurcolták, majd onnan Auschwitzba, Bunába, Buchenwaldba. Ismert nevek. És ismert, de voltaképpen soha egészen fel nem fogható, fel nem mérhető, szörnyű szenvedések jelképekké lett helyszínei. Negyvenöt tavaszán élte meg a felszabadulást. Közben – a családját imádó fiú elvesztette egész családját. És az Istent hőn imádó fiú elvesztette istenhitét. Ugyan miért áldaná az Örökkévalót? – teszi fel magának a kérdést töprengve, vívódva. Talán amiért mindenhatóságában megteremtette Auschwitzot? „Az éjszaka”, ez a megrázó írói mű: krónika. Derűs színekkel amúgysem igen ábrázolható huszadik századunk sötét éjszakái közül talán a legsötétebbiknek mélységesen szomorú, fekete krónikája.

„Az élet keskeny járdacsík a szakadék felett,” – írja naplójában Virginia Woolf (1882-1941), a legismertebb angol modernista írónő 1920 októberében. Vajon miért érzi Woolf ilyen ingatagnak az életet? Van-e valami, ami megmentheti a szakadéktól? Ha ilyen az élet, akkor vajon mit jelent számára az írás? És milyen viszonyban áll egymással a kettő: élet és írás? S mit árulhat el minderről: az életről, szakadékokról és írásról az életírás? Virginia Woolf négy, eddig magyarra nem fordított önéletrajzi szövegét veheti kezébe az olvasó.

Ebben az inspiratív, nagy hatású könyvben egy igazi háborús hős, Louis Zamperini avatja be olvasóit tapasztalataiba, titkaiba és fantasztikus élményeiből leszűrt felismeréseibe. Louie elképzelhetetlen körülmények között küzdött meg az életben maradásért: erről a küzdelemről szól Laura Hillenbrand róla írt könyve, valamint ennek filmes adaptációja, a Rendíthetetlen. Miközben egyik csapás a másik után érte – repülőgépe lezuhant a II. világháborúban, hosszan sodródott a Csendes-óceán cápáktól hemzsegő vizein, majd egy brutális japán hadifogolytáborban kötött ki –, ezerszer is feladhatta volna. Ehelyett minden megpróbáltatást kihívásnak tekintett, és elszántan igyekezett nekik megfelelni. Kilencvenhét éves korában bekövetkezett haláláig rettenthetetlen, vidám, éles eszű és egészséges ember volt, aki mindvégig a legteljesebb életet élte, és tapasztalatait mások, elsősorban problémás kamaszok megsegítésére használta fel. A Ne add fel, ne törj meg!-ben Zamperini olyan történeteket mesél el, amelyek először itt jelennek meg, s amelyek magukban foglalják sikerének egyszerű, mégis lényeges titkait: azt, hogy Istennel való kapcsolata, mindig pozitív attitűdje, eredményorientáltsága – és egy jó adag csibészség – hogyan tetté tehetővé, hogy hosszú, boldog életet éljen, és másokat is hozzásegítsen ehhez. Hogyan lesz egy bevándorlócsaládba született olasz-amerikai fiatalember alig húszéves korára az USA futóolimpikonja? Miként válik a környék rémeként ismert, piti kaliforniai bűnözőpalánta felnőtt korára a problémás fiatalok elkötelezett segítőjévé? Mily módon lehetséges feldolgozni az elszenvedett megaláztatásokat, testi-lelki gyötrelmeket, és a gyűlöleten, bosszúvágyon túllépve eljutni magunk és mások elfogadásáig, a megbocsátásig? Mindez kiderül közelmúltunk egyik igazi hőse (vagy ahogy Billy Graham tiszteletes nevezte, „modern korunk csodája”), Louis Zamperini önéletírásából.